Baltazár: Valami csodálatosat láttam az égen! Jöjj csak be, Menyhért, nézd meg te is!
Menyhért: Soha ilyen fényességet nem láttam! Egy új csillag támadt az égen! Vajon mit jelenthet? 
B:  Várj csak… van valahol egy régi könyv… látod ezt a könyvet? Sok száz évvel ezelőtt itt           volt fogságban Izráel népe, ez a könyv az ő szent könyvük. Írnak benne egy eljövendő Királyról, olvasd csak!
M: Csillag származik Jákóbból…
B:  Jákób, vagyis Izráel, aki a Jordán partján élt, és ő a judai foglyok ősatyja. 
M: Van itt még más is… Egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk. Az uralom az ő vállán lesz, királyságának nem lesz vége a Dávid trónján. És erős Istennek fogják nevezni.
B:  Úgy sejtem, egy nagy király fog születni, aki Isten fia, mégis kisgyermekként jön világra.
M: Hol fog megszületni?
B:  Messze nyugatra, Kánaán földjén, ahol Izráel népe él.
M: És mikor fog megszületni?
B:  Akkor, amikor ez a csillag felragyog, tehát itt van az ideje!
M: Menjünk oda, hogy mi is láthassuk őt!
B:  Szólj két társunknak, ők is jöjjenek. Tevét kell vásárolnunk, kardot kell beszereznünk a rablók ellen. Az ajándékról se feledkezzetek el. 
M: Én aranyat viszek…
B: Ebben a zacskóban van három drágakő, mindennél többet ér, az egész vagyonom. Ezt viszem ajándékba.
M: Perzsia határán, a nagy hegy mellett, az Orontész folyó partján holnap este találkozunk. Onnan indulunk nyugat felé a csillag útján. Béke veled!
B:  Béke veled!

2. szín

B: Tyüh, meg kellene pihennem, de máris elkéstem.Nem kaptam tevét sehol a nagy úton. Már estefelé jár az idő, és még mindig messze van a nagy folyó. Sietnem kellene.
Rabszolga: Segítség… vizet!
B: Mi történt veled? Hogy kerültél ide?
R: Zsidó rabszolga vagyok…Beteg lettem, aztán az uram itthagyott az úton, nem akart továbbvinni. Könyörgöm, adj egy kis vizet!
B: Tessék, igyál!
R: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene áldjon meg téged! Ki vagy te, jószívű idegen?
B: Baltazár a nevem, napkeleti pap vagyok. Egy csillagot láttam, és egy most született királyt keresek.
R: Ó, uram! Akkor te a Messiást keresed! A prófétáink megjövendölték, hogy Betlehem városában fog megszületni. Menj csak, hagyj itt engem a pusztában!
B: Nem hagylak itt! Éjszakára meglátogatnának a sakálok, egyedül itt elpusztulnál. Elviszlek a legközelebbi faluba, keresek neked szállást.
R: Te meg aztán elkésel az utadról!
B: Ez igaz… a három bölcset nem fogom már ott találni, de majd utánuk megyek. Nézd, a három drágakövem közül az egyiket neked adom, hogy orvosságot vehess magadnak és kifizethesd a szállást. Gyere csak, induljunk!

3. szín

B: (Fáradtan érkezik Betlehembe) Békesség neked, fiatalasszony!
Asszony: Békesség neked is, jóember!
B: Messziről jöttem, hogy egy most-született királyt láthassak. Tudsz róla talán valamit?
A: Az elmúlt napokban csodálatos dolgok történtek itt. Lehet, hogy csakugyan király lesz a kisgyermekből? Bár ő istállóban látta meg a napot.
B: Honnan tudsz akkor róla?
A: Pásztorok jöttek a mezőről, ők hirdették, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik dicsérték Istent a megígért Messiásért. De más is történt… Keleti országból hozzád hasonló bölcsek vagy papok érkeztek, ők is a zsidók királyát keresték, mivel látták az ő csillagát feltűnni. Aranyat, tömjént és mirhát hoztak ajándékba neki.
B: Én is velük akartam jönni, de elkéstem. Itt van még a gyermek és a szülei?
A: Ma reggelre eltűntek. Azt rebesgetik, hogy az apa álmot látott, megintette egy angyal: a gyermeket veszély fenyegeti. Ezért gyorsan elindultak Egyiptom felé.
B: Utánuk megyek! Meg kell találnom a gyermeket! Merre kereshetném őt?
A: Az angyal szavára Jézusnak navazték el. Ha keresed, ezen a néven keresd. Ha görögök közé mész, ők a Messiást úgy fogják nevezni: Krisztus.
B: Köszönöm, jó asszony. Istened legyen veled és a kisfiaddal. Én most elindulok a kisgyermek után.
A: Jaj, jaj, uram, mi ez a lárma? Már megint a rómaiak? Adóösszeírás, vallatás? De nem! Ezek most Heródes katonái! Tegnap megölték az újszülött csecsemőt a szomszédban! Alig tudtam elrejteni a kisfiamat! Azt mondják, Heródes féltékeny az új királyra, ezért öleti meg a kisgyerekeket. Segíts rajtam, te jó embernek látszol!
Katona: Heródes király nevében! A gyereknek meg kell halnia! Nem lesz itt semmiféle király Heródesen kívül!
B: (előveszi a zacskót) Uram, nézd ezt a drágakövet! Neked adom, ha félrefordítod a fejedet, és nem látod meg a kisgyereket. Ha életben hagyod őt, tied a drágakő.
K: Hm, szép kis kő ez! És úgy nézem, értékes is! Legalább kétezer tevét vehetek rajta. Na, te asszony, menj innen minél messzebbre! Még szerencse, hogy nem láttam itt gyerekeket. Irány a várba!
A: A fiam él! Hogy háláljam ezt meg neked?
B: Hála Istennek érte! Nincs miért hálálkodnod.
A: De mit adsz majd a királynak ajándékba?
B: Van még egy kövem, ha megtalálom őt, azzal hódolok előtte. Bejárok minden várost, ha kell, elmegyek minden országba. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom. Látni akarom őt, hiszen csillag jelezte a születését.
A: Békesség veled, kívánom, hogy sikerrel járj.
B: Békesség veled!

4. szín

(Jeruzsálemben nagypénteken. Baltazár hajlott háttal, fáradtan érkezik.)
B: Éppen harminchárom éve vándorlok. Közben bejártam minden országot, amit ismerek. Most ismét Jeruzsálemben vagyok, de mi lehet ez a nyugtalanság a városban? Uram, mi történik itt?
Katona: Egy szegény názáreti prófétát végeztek ki a városon kívül. Nem tudom, mi lehetett a bűne, mindenkivel csak jót tett. De úgy látszik, a zsidó papok ezt nem kedvelték, ezért bevádolták őt a rómaiaknál.
B: Csak nem ő az, akit keresek? Valamikor Perzsiából indultam el, egy fényes csillag után. Egy nagy királyt kerestem, akiről megjövendölték, hogy uralkodásának nem lesz vége. De azt is írták róla, hogy a földön szegény és alázatos lesz. Mindig a betegek és elhagyatottak között kerestem őt, de eddig még nem találtam meg.
K: Jó öreg, te nem tudod, hogy csak egyetlen uralkodója van a világnak? Úgy hívják, hogy római császár. Nem tanácsos vele ujjat húzni. Ezt a szegény prófétát is ezért kísérték a vesztőhelyre, vállán vitte saját keresztjét.
B: Találkoznom kell vele, csak nehogy túl későn érjek oda! De mi ez a lárma? Kit bántalmaznak? Ki jajgat?
Leány: Asszonyom, irgalmazzon nekem! Engedjen el! Legalább egy kicsit várjon! Az én Uram, Jézus, haldoklik a kereszten. Hadd legyek mellette még egy kicsit.
Asszony: Egy percet sem várok. Viszlek a bíróság elé.
B: Állj meg, asszony! Ki vagy te? Mit akarsz ezzel a lánnyal?
A: Az apja adósom volt, és nem fizetett, úgy halt meg. Csak ez a lány maradt utána. A törvény szerint el lehet adni rabszolgának. Viszem a bíróság elé, hogy jogom legyen őt eladni. Az ára úgyis csak a tartozás felét fedezi.
L: Bárki vagy, idegen, jó embernek látszol. Én nem akartam megszökni a rabszolgaság elől, csak azt kértem ettől az asszonytól, hogy várjon egy kicsit. A Messiást keresztre feszítették, most haldoklik. Mellette a helyem, hadd láthassam utoljára!
B: Asszony, bocsásd el a lányt! Én kifizetem az adósságot, nézd, itt van ez a drágakő.
A: Hisz ez egy vagyont ér! (magában:) Legalább száz rabszolgát lehet rajta venni. Vidd a lányt, legyen a tied!

5. szín

A Golgota felé mennek, beszélgetnek.
Leány: Légy áldott, uram, hogy megmentettél! Mondd, nem találkoztál te Jézussal? Csak azok közt láttam ilyen irgalmasokat, akik őt követték.
B: Tudod, én 33 éve keresem őt. Már a születésekor szerettem volna látni, de úgy tűnik, a halálára értem ide. Félek, most is elkésem. Vezess hamar a Golgota felé!
L: Jöjj, uram, menjünk errefelé! Jaj, mi ez? Földrengés van! Hogy inognak a házak! Milyen sötétség lett egy pillanat alatt! Vigyázz az omló falakra!
B: Jaj, a fejem! 
L: Egy kőtömb súrolta… csupa vér vagy! Feküdj le egy kicsit! Hajtsd ide a fejed!
B: Úgy érzem, nem tudok felkelni. Végem van. Csak az fáj, hogy nem találkozhattam a királlyal. Meghalok anélkül, hogy láthattam volna. Mi ez, ki szólít?
Hang: Baltazár, én vagyok, a Názáreti Jézus, akit te keresel. Eljöttem hozzád.
B: Ó, Uram, miért nem találkozhattam veled, amikor a többiek odaértek hozzád? 
Hang: Bizony mondom néked, sokszor láttál engem, sokszor hallottad a hangomat. Ezelőtt 33 évvel megszántál egy rabszolgát, megajándékoztad őt. Amennyiben az én legkisebb testvéreimmel jót cselekedtél, velem tetted azt.
B: És hol láttalak még, Uram? 
H: Betlehemben egy kicsiny gyermeket megmentettél a haláltól, Heródes katonáitól. Azt a drágakövet valójában nekem adtad. Amikor jót tettél vele, nekem okoztál örömet. És itt voltam, amikor ezt a lányt megmentetted: ezt is velem cselekedted.
B: Köszönöm, hogy hallhattam a hangodat.
H: Most már nem hagylak el téged. Megérkeztél hozzám, Baltazár!
L: Uram, nézd, meghalt. De hallottad ezt a csodálatos párbeszédet?
Katona: Hallottam. A király, akit egész életében keresett, magához vette őt. Most már én is hiszem, hogy a Názáreti Jézus Isten Fia volt.
 

Minden gyermek iskolában volt már, csak a nyolcéves Beppo állt magányosan egy domb tetején, és mereven bámulta az ég egy pontját. Egy aprócska piros pont volt ott látható, amiatt lógott Beppo az iskolából. Egy piros luftballon. 20 lírájába került, és ez rengeteg pénz volt Beppo számára. Mégis megvette a lufit, és a domb tetejéről a levegôbe eresztette. 

Senkinek nem beszélt arról, amit tervezett. Titokban írta meg azt a levelet is, amelyet a lufi zsinórjára kötött. Aztán, amikor már minden gyermek az iskolában volt, kilopakodott, és felsietett a dombra, hogy a lufit szélnek eressze. 

"Kedves Isten" - állt nagy betűkkel a papíron - "Néhány hét múlva kistestvérkém születik. Már most is hatan vagyunk testvérek, és szüleimnek kevés pénze van. A picinek majd Pedróval és velem kell aludnia, mert nincs elég ágy. Kérlek, kedves Isten, küldj nekünk egy szalmazsákot, lehet használt is! Arcoleban lakom, Olaszországban.   Beppo Sala"

Ezt írta Beppo, és abban reménykedett, hogy akinek a lvelet szánta, el fogja olvasni, és amikor a kis piros pontocska elt?nt a magasban, nagy nyugalommal hazaballagott: Isten segíteni fog! 

A következô napokat nehezen viselte Beppo. Tele volt várakozással és feszültséggel. Semmi sem történt. Mintha soha nem is létezett volna a piros lufi. Az egyetlen, ami mégis történt az az, hogy büntetést kellett letöltenie a lógás miatt. 

Aztán mégiscsak történt valami. Négy nap telt el a levél elküldése óta. Hazafelé menet már messziről meglátta házuk előtt a postáskocsit. Izgatottan rontott be a lakásba. Az egész család a konyhában gyűlt össze. Az asztal közepén ott feküdt egy csomag. Sala papa a postással vitatkozott. Beppo a nagy hangzavarban is tisztán hallotta édesapja basszushangját.

- Postás létedre, Antonió, nem érted meg, hogy lehetetlen, hogy ez a csomag nekünk jött?

A postás az égre emelte a szemét. 

- Jaj, de buta vagy! - kiáltotta - Nem tudsz olvasni? Sala. A Sala család részére. Itt áll, ni!

- Tényleg ez a nevünk. De senkit nem ismerünk Rovigóban. Ajándékot pedig nem fogadok el, ezt nagyon jól tudod. Fogd ezt a pakkot, és vidd vissza! 

Azzal akkorát csapott a csomagra, hogy a a földön üldögélő kisebb gyerekek az asztal alá menekültek. 

Beppo nem bírta tovább. 

- Hát nyissátok már ki a csomagot! - kiáltotta izgatottan - Akkor majd kiderül, nekünk szól, vagy sem.

A zaj elhalkult. Vastag szemöldöke mögül szigorúan nézett az apa a fiára, és gondolkodott. 

-Nos - fordult a postáshoz, - hallottad, nyisd ki!

Sietve bontotta a férfi a zsinórokat. Amikor a doboz tetejét leemelte, néma csönd lett a konyhában. Mindenki látta, annak hófehér tartalmát: pelenkák, ágynemű és apró gyermekruhácskák! Nem volt uggyan minden vadoonatúj, de tiszta és vasalt. Valóságos kincs a Sala család számára! A mama szeme nedvesen csillogott. 

Nem csoda, hogy Isten éppen Rovigóban, Arcolétól majdnem 100 km-re távol adott postára egy csomagot a Sala család részére?

- Szerencse, hogy nincs feladó! - gondolta Beppo -?gy legalább a papa nem tudja visszaküldeni a csomagot.

Mialatt a csomag tartalma kézről kézre járt, Beppo észrevétlenül kilopakodott az ajtón. Telve volt a szíve. Lélekszakadva rohant a dombre, ahol négy nappal azelőtt a piros lufit útjára bocsátotta, és megköszönte az ajándékot a jóságos adakozónak.   
 

Valahol a Libanon hegység nagy fenyőrengetegében élt egy fenyőmama és három kicsiny fenyőgyermek. Boldogan és gondtalanul éltek együtt, élvezték a tiszta levegőt, a szabadságot.

Egy napon a fenyőmama megkérdezte mindhárom csemetéjét, hogy mi szeretne lenni majd, ha felnő. 

1. Semmi más nem szeretnék lenni, csak egy kis bölcső, mely kisgyermekeket ringat. Ha bölcsőt készítenének belőlem, akkor én nagyon boldog lennék!

2. Én arra vágyom, hogy egy nagy hajót építsenek belőlem, és sok tengeren utazhassak. Talán még arany, vagy ezüst rakományt is vihetek magammal!

3. Én nem szeretnék semmi más lenni, mint ami vagyok. Nem akarom, hogy kivágjanak!

Telt, múlt az idő, a kis fák megnőttek, mindegyikből sudár termetű szép szál fenyő lett. 
 

T
örtént egyszer, hogy favágók járták az erdőt. Nézegették, méregették, vizsgálták a fákat. Bizonyára olyat kerestek, mely a legalkalmasabb lesz nekik. Megálltak az első fenyő mellett. A fa arra gondolt:

1. Vajon most jöttek értem?

A favágók megszemlélték, elővették a fejszéiket, és hatalmas csapásokkal kivágták. Hamarosan már a földön feküdt a szép, sudár fenyő. Miközben vitték ki az erdőből, a fa tele volt várakozással:

1. Vajon most készítenek belőlem bölcsőt?

A fából azonban nem lett bölcső. Lehántották a kérgét és erős deszkákat faragtak belőle. A deszkákat jászollá állították össze, a jászlat pedig megvette egy fogadós az istállójába a vendégek állatai számára.

A fácska nagyon szomorú volt. 

1. Miért nem bölcsőt készítettek belőlem? Olyan szeretettel ringattam volna a csöppnyi kis gyermekeket!

Hamarosan azonban csodálatos esemény történt. Egy hűvös éjszakán, amikor a fogadó már zsúfolásig megtelt, az egyik házaspárnak már csak az istállóban jutott hely. Mária - mert férjével, Józseffel ő tért be ide - itt szülte meg elsőszülött fiát. A fenyőfából lett jászol tudta, hogy nem mindennapi eseménynek lehet tanúja. Isten az éjszaka sűrű csendjében elküldte az Ő egyszülött Fiát, hogy bemutassa szeretetét. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Ó, mennyire örvendett a kis jászol!

1. Hiszen ez a csoda sokkal gyönyörűbb, mint a legszebb álmom! A jászolban Isten Fiát, a gyermek Jézust ringathatom.

Még más csodás dolgok is történtek azon az éjszakán, aminek a kis jászol tanúja lehetett. Testvérei azonban a távoli libanoni erdőben nem sejtettek semmit az ő sorsáról. 
 
 

É
vek teltek el, és megint favágók érkeztek az erdőbe. Nézegettek, méregettek, vizsgálgatták a fákat. Most a második fenyőtestvérnél álltak meg. A kalandvágyó fa azt gondolta:

2. Bizonyára eljött az ideje, hogy óriási hajót építsenek belőlem. Nemsokára messzi tengereken járok majd. 

Kivágták a második fenyőt is, de csak egy kis halászbárkát készítettek belőle. Hajnalonként egy tó vizén tűrte a szorgos halászok munkáját. Néha tele volt ficánkoló kis halakkal, máskor meg üresen kongott. Mint ahogy most is. Péter és András, a gazdái fáradtan mosták hálóikat a parton, a bárka meg üres gyomorral, könnyedén lebegett a tiszta vízben. Szegény fenyőfa unalmában így kesergett:

2. Miért is nem lehetett belőlem nagy, tengerjáró hajó! Úgy szeretnék drága kincsekkel megrakodva utazni a világban!

Egyszer csak egy nagy csapat emberre lett figyelmes. Egy férfi köré gyűlve közeledtek a parthoz. A fehér ruhás férfi beszélt a többiekhez, ők pedig figyelmesen hallgatták. A fenyő felismerte a fehérruhás férfit. 

2. Az Úr Jézus áll ott a parton!

Valóban Ő volt, és már meg is szólította Pétert, beszállt a hajóba, és onnan tanította tovább a sokaságot. A kis csónak alig tért magához az örömtől:

2. De hát ez sokkal csodálatosabb, mint amit én szerettem volna! Hiszen az egész világ legdrágább kincsét hordozhatom, Isten egyszülött Fiát. 
 
 
 

M
ost már nem telt el olyan sok idő, újból favágók érkeztek az erdőbe. A harmadik fa lélegzetvisszafojtva figyelte őket, sejtette, hogy most már ő kerül sorra. 

3. Én itt akarok maradni a domb tetején, hogy csúcsommal Isten felé mutathassak!

A favágók azonban valóban őt szemelték ki. Könyörtelenül kivágták és már vonszolták is ki az erdőből.

3. Vajon mi lesz belőlem, ha már kivágtak? Mi szépet készítenek belőlem?
 

A favágók bevitték a városba, egy nagy udvaron legallyazták és felfektették a bakokra. A fenyő arra gondolt, most jön a fűrész, a gyalu, hogy a finom, csiszolt deszkákból, lécekből majd valami szemet gyönyörködtető készüljön. A munkások azonban csak durván leháncsolták, kettévágták, és a két részt keresztben egymásra rakva szorosan összekötözték.

Egy kereszt lett belőle.

A harmadik fenyőfa hirtelen rádöbbent, hogy hamarosan valaki éppen őrajta fog elvérezni, őrajta harcolja meg haláltusáját és rajta függve leheli ki a lelkét. 

3. Sohasem hittem volna, hogy ez lesz belőlem!

Amint ott feküdt levágott gallyai között, sorsára várva, egyszer csak furcsa zajt hallott, majd egy különös tömeget látott közeledni. A tömeg római katonákat kísért, akik egy embert fogtak körül. A megtört alak fején töviskorona volt. A Názáreti Jézus volt, Isten Fia, a Messiás. 

A fenyő érezte, hogy valaki felemeli, és az Úr Jézus vállára teszi. Jézus pedig vitte, vitte őt, a keresztet. 

Elérkeztek egy Golgota nevű helyre. Ott rászögezték Jézust a keresztre. Sokan gúnyolták őt, azt kiáltozták: ”Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!" A harmadik fenyő tudta, hogy ez nem történhet meg! Hiszen az Isten Fia azért jött el a Földre a betlehemi kis jászolon keresztül, azért tanította az embereket, hogy földi élete végén itt, a golgotai kereszten feláldozza önmagát. Most fizeti meg az egész világ bűnének az árát azzal, hogy magára vállalja a büntetést.

3.  Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy ennek a nagy ajándéknak én is a részese lehetek! Ha ott maradtam volna a domb tetején az erdőben, nem tudtam volna úgy felmutatni Isten szeretetére, mint most. 
 

Így lett a betlehemi bölcső Isten lehajló szeretetének, a golgotai kereszt pedig az ő megbocsátó kegyelmének a jelképe. 
 

Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el. 

Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt. 
?ltalában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten. 

Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek. 

Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek. 

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld. 

Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!” 

Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse felt?nést keltett.

Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben. 

Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!" 

Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje. 

Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt. 

Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk." 

Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén. 

"Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.

Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.

Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt. 

Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.

Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!" 

Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. ?tvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől." 

Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!" 

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment. 

Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak. 

Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.

Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?" 

Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát. 

Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott. 

El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?" 

Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer átélhetném, vajon mit tennék? 
Talán csak egyszer?en mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.
 Nancy Dahlberg