Kedves gyülekezeti képviselők! Drága testvéreim!

Azt mondják, hogy az adakozásról előadást tartani nehéz dolog. Némelyek úgy gondolják, hogy erről nem is kellene beszélni. Nekem más a véleményem, és most meg is tartanám magamnak, ha nem kaptam volna külön megbízatást arra nézve, hogy a hívők adakozásáról beszéljek. Szolgáljon mentségemre, hogy sem a témát, sem az előadó személyét nem én választottam meg. Éppen ezért, kérek mindenkit, hogy arra figyeljen amit az Úr akar mondani a hívők adakozásáról.

A mostani előadás a hívők adakozásáról nemcsak rólunk és nekünk szól, elöljáróknak - persze főképpen és mindenek előtt nekünk -, de nemcsak nekünk, hanem minden hívő embernek és gyülekezeti tagnak egyaránt; mindazoknak, akik a hívő életet komolyan veszik, annak jogaival és kötelezettségeivel együtt. Feltételezem, hogy mi mind ilyenek vagyunk, sőt, gyülekezeteink tagjai is ilyenek, mert másképp nem lehetnének a gyülekezet tagjai. A hívők adakozásáról azért kell beszélnünk, mert ez hozzátartozik a hívő élethez. Éppúgy, ahogyan a hit- és erkölcsi elveink fokmérői hívő életünknek, ugyanúgy gyakran meg lehet megállapítani valakinek lelkiállapotát a pénztári könyv alapján.

Először az adakozásunk bibliai alapját szeretném bemutatni, majd annak mértékét, és végül annak gyakorlati kérdéseit.

I. A hívők adakozásának bibliai alapja

1. Kezdjük azzal, hogy a teremtés és megváltás folytán Isten tulajdona mindenünk amink van és akik vagyunk. Ezt az igazságot csak azok vonják kétségbe, akik még nem adták át magukat az Úrnak. Amit Pál apostol a macedóniai hívőkről írt, hogy „önmagukat adták először az Úrnak” (2Kor 8,5) a normális hívő élet mindenkori jellemzője. Megtérésünktől kezdve valljuk, hogy „ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8).  „Nem tudjátok-e - kérdezi Pál apostol -, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amelyet Istentől nyertetek és nem a magatokéi vagytok?” (1Kor 6,19)

Isten azért tulajdonosa mindeneknek, mert Ő teremtett mindent. Sőt, Isten nemcsak teremtett minket, hanem elküldte egyszülött Fiát, hogy megváltson bennünket. Jézus Krisztus tehát visszavásárolt bennünket Isten számára. Ezért most már kétszeresen is Isten tulajdonai vagyunk: a teremtés folytán is és a megváltás folytán is. „Az Úré a föld és annak teljessége, a föld kereksége és annak lakosai” (Zsolt 24,1) Isten szuverén Isten. Övé „az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken” (Zsolt 50,10). „Enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam” (3Móz 25,23) „Íme, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém” (Ez 18,4) Ha ezt így hisszük, akkor ehhez kell szabnunk életünket is. Életgyakorlatunknak tükröznie kell azt, hogy életünk és vagyonunk mindenestől Isten tulajdona. Ahogyan a gyermeknek hálásnak kell lennie szüleje iránt, aki gondját viselte, etette és öltöztette, felnevelte és taníttatta, ugyanúgy hála illeti Istent életünkért és minden vagyonunkért, hiszen mindaz Tőle származik. Erre a hálára nem Istennek van szüksége hanem nekünk: ez tanít meg megfelelően bánni az anyagiakkal.

2. A hívők adakozása arra az alapelvre is épül, hogy amink van végső soron mind Istentől származik, beleértve erőnket és képességünket, amivel vagyonunkat szereztük. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak 1,17). Isten megígérte, hogy „be fogja tölteni minden szükségeinket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban” (Fil 4,19). A hívő ember tudja, hogy ha van mit ennie és van mivel ruházkodnia, akkor azt Istennek köszönheti. „Ne mondd ezt a te szívedben: az én hatalmam és az én kezemnek ereje szerezte nékem e gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert ő az, aki erőt ad néked a gazdagságnak megszerzésére, hogy megerősítse az Ő szövetségét...” (5Móz 8,17-18). Úgy van ez, mintha Isten nemcsak életünk tulajdonosa lenne, hanem Ő a munkáltatónk is, aki alkalmaz bennünket. (Ma már mind többen jönnek rá, hogy a munkahely is Isten ajándéka.) Sokan mégis, mindezek ellenére úgy bánnak a pénzükkel, mintha ahhoz Istennek semmi köze nem lenne. Pedig övé az életünk a teremtés és megváltás folytán, és vagyonunknak is Ő az igazi tulajdonosa, azt csupán reánk bízta, hogy gazdálkodjunk vele.

3. Ebből következik, hogy számadással tartozunk a Tulajdonosnak  itt és az ítéletkor mindarról amivel rendelkezünk és akik vagyunk. Ez a számadás személyes. „Mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.” (Róm 14,12) A számadás nemcsak életünk felhasználására vonatkozik, hanem vagyonunkra és pénzünkre is. Számot adunk majd minden tettért, szóért, minden gondolatért és indulatért, de éppúgy bevételeink felhasználásáért is, teljes egészében. Hiszen mindenünk az Úré! Ő a tulajdonos: mi csupán sáfárai, megbízottjai vagyunk életünknek és vagyonunknak. Az csupán természetes, hogy az Úr egy napon elszámoltat bennünket mindarról amit reánk bízott. A gírákról szóló példázat rólunk beszél: „Egy nemes ember elment messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen. Előszólítván azért tíz szolgáját, adott nekik tíz gírát, és monda nékik: kereskedjetek, míg megjövök” (Lk 19,12-13).

Istentiszteleteinken azért gyakoroljuk az önkéntes adakozást, mert ez hozzátartozik az Istentisztelethez, mint az igehirdetés, az imádság és az éneklés. Minden hívőre érvényes a parancs, hogy a jövedelméből mégpedig annak legjavából tisztelje meg az Urat mindenekelőtt. „Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából.” (Péld 3,9). Mivel az Ószövetségben a bevételt általában mezőgazdasági termékekben nyerték, ezért az első zsenge és az adakozás is terményben volt gyakorolva. A mi időnkben azonban a bevétel is és a kiadás is pénzben kerül kifejezésre, ezért az Úrnak adott zsengét és adományt is általában pénzben kell számolnunk.

4. Az „első zsenge” az Ószövetségben nem a tizedet jelentette. Az első zsenge hálából tett jelképes ajándék: éppen azt jelképezi, hogy egész életünk Istent illeti meg. Az első zsenge, mint az adakozás egyik formája az egésznek képviselője volt, a teljes vagyont, az egész bevételt képviselte Isten előtt. Az a kosár, amit az Úr elé tettek, képviselte a betakarítás egészét. Az elsőszülöttek képviselték testvéreiket is.

4Móz 3,13-ban az áll, hogy az elsőszülöttek Isten tulajdonai, de az Úr megengedte, hogy megváltsák őket valami mással. A zsidók nem mutattak be emberi áldozatot. Az elsőszülöttek helyett Isten a Lévi nemzetségét fogadta el magáénak. Ők képezték a váltságot az elsőszülöttekért. A Mózes idejében történt népszámlálás adataiból láthatjuk azt, hogy a Lévi nemzetsége általában a lakosság tizedrészét tette ki. (4Móz 3,12-13. 42-48) Ők egészen Istennek voltak szentelve. Az első zsenge tehát az Isten iránti hála kifejezése volt a kiválasztásért és megváltásért, a kapott áldásokért. Az Istentől kapott dolgokból visszaadták annak legjavát, mintegy elismerve azzal azt, hogy minden az Úré. Éppígy, ha mi mindenből odaadjuk az elsőt az Úrnak, ez hálánk bizonysága lehet „Isten kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15). Érdemes megfigyelni, hogy azt amit felajánlottak Istennek, az csak hibátlan, tiszta ajándék lehetett (3Móz 22,19-20. 24). Isten csak a legjavát fogadhatta el.

Az afrikai modern misszió sokszor Isten munkájáról beszél. Egy ilyen történet egy megtért asszonyról szól, aki babtészta sütésből élt. Amikor hívővé lett, fegyelmezett tanítvánnyá vált, és odaszánta életét a rendszeres, arányos és bőkezű adakozásra. Egyik alkalommal megsebesült és nem volt képes többé dolgozni. Több hónapig nem volt jövedelme. Ebben az időben egyik legnagyobb vágya az volt, hogy újra babtésztát süthessen. A misszionáriusnak azt ígérte, hogy jövedelemének egyharmadát odaadja az Úrnak a közönséges tized helyett. Már első munkahetére három shillinges profitot tűzött ki célul. A misszionárius megdöbbent, mikor két munkanap elteltével az asszony hazajött hozva az ajándékot az Úrnak: egy shillinget. Megkérdezte, hogyan volt lehetséges, hogy már elérje a három shillinges profitot? Az asszony válasza, minden adakozót gondolkozásba kellene ejtsen. Így felelt: „Mit gondolsz, az Úrnak az utolsó shillinget adnám a háromból?  Őt az első illeti meg. A következő kettő majd enyém lesz.”

Az első zsenge nemcsak a pénzre vonatkozik - arra is -, de az időnkre, erőnkre és képességünkre is. Mindenből a legjavát kéri Isten. Ő nem a második, harmadik vagy sokadik helyre kíván kerülni, hanem az első helyet kéri. Mivel egész életünk az Úré, ezért minden, ami életünkből a legjobb, mindenekelőtt Őt illeti meg.

Mielőtt tovább mennénk, hadd kérdezzem meg: így vannak-e ezek minálunk? Érvényesnek tartod-e magadra nézve a Hit hangjai 529. sz. éneket: „Mindenem az Úrnak adom, minden az Övé!”? Gondold át most életed napjait, megtérésedtől mostanig: vannak-e olyan dolgok, amelyek nem igazolták ezt az alapelvet? Vallod-e őszintén és igazán, hogy mindenestől Jézus Krisztus tulajdona vagy? Amikor a hívők adakozásáról beszélünk, innen kell kiindulnunk.

5. Természetesen, nem vagyunk egyformák: ezért hálánk és adományunk sem lehet egyforma. Mivel Isten sajátos módon áldott meg bennünket, elvárja, hogy adakozásunk a kapott áldásokhoz, képességekhez és lehetőségekhez legyen mérve. „Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az Úrtól, aki adja azt neked” (5Móz 16,17). „Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lk 12,48). A szegény asszony két fillérje azért volt nagy áldozat, mert az vagyonának 100 százalékát jelentette (Lk 21,1-4). „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, ami a tietek?” (Lk 16-10-12) Az adott helyzetben a nagy bevételű hívőnek az arányos adakozás lehet olyan nehéz vagy könnyű, mint a kevés bevétellel rendelkezőnek. Más szóval egy millióból éppoly nehéz (vagy könnyű) odaadni százezret, mint százezerből tízezret. Az adakozásunk arányos kell legyen bevételünkkel.

Sajnos, általános betegség lett az, hogy a gazdagodó ember mindjobban harácsolóvá és kapzsivá válik. Minél többet szerez, annál több kellene neki. De a kapzsi és nyerészkedő nem juthat be Isten országába. Ezt Pál apostol a 2Kor 6,9-10-ben írja: „Igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát. Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók sem harácsolók nem fogják örökölni Istennek országát”. Hasonló felsorolás található az Ef 5,5-ben: „Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak, vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában.” Figyeljük meg: a kapzsi ember a föld leggonoszabb emberei közé van sorolva, a rágalmazók, homoszexuálisok és hazugok közé. Közülünk senki sem kívánná, hogy ezek közé legyen számítva, márpedig a kapzsi ember ezek közé tartozik. A nyerészkedők sohasem léphetnek be a mennyország kapuján, mivel az ilyen bálványimádó: a materializmus istenét imádja, a Mammont. De két úrnak szolgálni nem lehet. (Mt 6,24)

Eljön az a nap, amikor meg kell halni. Abban a faládában majd nem lesz semmi egyéb, csak a tested. A szemfedőnek nincs zsebe. Ha lenne, akkor sem vihetnéd magaddal kincseidet. Csak az marad meg, amit Istennek adtál, amit az Úrért tettél. Sok hívő embernek kell majd megállnia Isten előtt nincstelenül. Miért? Azért, mert sohasem adakozott önként, szívesen, jó kedvvel, hálából, csak összeszorított marokkal és fogakkal. A kapzsi ember nagyon nyomorult ember. Feláldozza egészségét, gyermekeivel és családtagjaival való kapcsolatát. Feláldozza Istennel való kapcsolatát is. Egy idő után már csakis a pénz érdekli. „Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel. Sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont.” (Préd 5,10) Az ilyen ember nem tudja, hogy a „valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel” (1Tim 6,6), és hogy „Nem az anyagiakkal való bővelkedésben van az embernek az ő élete” (Lk 12,15).

Szemléltetésként hadd említsem Elvis Presleyt, aki a világ istenévé vált. Annak idején senki sem élt olyan fényűző életet, mint ő. De senki sem volt annyira magányos és elhagyatott, mint ő. Amikor meghalt, három lökhajtásos gépet, egy Rolls Roys-t, Cadillac-et, Lincoln gépkocsikat, turista-buszokat, három motorkerékpárt, Jip-eket és még sok mindent maga után hagyott. Mindenből, ami gurul vagy repül, neki több példánya is volt. Cadillac kocsijának tetejére negyven különböző színű festékréteget festettek, melyek között volt egy zúzott gyémántból festet réteg is. A kocsi peremét tizennyolc karátos arannyal vonták be. Volt benne két aranyozott telefonkészülék. Voltak aranyozott lézernyomtatói, aranyozott vitorlás hajói. De nem igen lehetett látni nálánál magányosabb embert. Elhagyatottan halt meg, túl korán és boldogtalanul, mert nem az anyagiakkal való bővelkedésben van az embernek az ő élete. Nagy különbség van a között, aki a megélhetésért dolgozik, és a között, aki az anyagiakért mindent kockára tesz. Ez a különbség főképp az adakozásban megmutatkozik meg. A hívők adakozása többek között azt hivatott tükrözni, hogy Jézus Krisztusért és az evangéliumért érdemes odaadni mindent.

II. A hívők adakozásának mértéke 

Ezek után fel kell tennünk a kérdést, hogy mennyi legyen mégis a hívők adakozása. Valahányszor ehhez a kérdéshez érünk, mindjárt szóba kerül a tized. A tized pedig régmúlt időktől kezdve véleményeket és indulatokat kavar. Talán a jelenlevők nagy része azt gondolja, hogy az előadó a tized szükségességéről akarja most meggyőzni hallgatóit. Tévednek. A törvény által parancsolt tizednél nagyobb dologról van itt szó.

Szükséges lesz áttekintenünk az adakozás, főleg a tized történetét: hol kezdődött és mit jelentett. Azt is látnunk kell, hogy Jézus Krisztusban hogyan lett ez a törvény is betöltve, és mit jelképez ma a tized a hívők számára.

1. Ismernünk kell a tized gyakorlásának eredetét, célját és történetét. Azzal kell kezdenünk, hogy a tizedet legelőször a pátriárkák életében találjuk, amikor azok engedelmes hálaadása tizedben lett kifejezve. A Közel Keleten sokak gyakorlata lehetett a tized, de a Bibliában legelőször Ábrahám életében találjuk, amikor Khédorlaomer leverése után kijött eléje Melkhisédek, Sálem királya, a Magasságos Isten papja, aki megáldotta őt, és akinek Ábrahám tizedet adott mindenből (1Móz 14,17-19). A tized a zsákmány 10%-át jelentette. Kinek fizette ezt Ábrahám? A Magasságos Isten papjának, akit a zsidókhoz írt levél Jézussal állít párhuzamba. Ábrahám felismerte Melkhisédeket, mint aki ugyanannak az Istennek szolgált, akit Ábrahám is imádott. A tized az uralkodónak fizetett adó volt, máskor pedig az uralkodó iránti hála kifejezése, főként, ha győztesen tért haza a harcból. Ábrahám elismeri a tized fizetése által Isten szuverenitását önmaga felett, és kifejezi háláját a győzelem miatt. Sálem királyának áldását azzal viszonozta, hogy tizedet fizetett neki mindenből. A tized Melkhisédeknek lett adva, de végső soron Isten volt a címzett. Ábrahám hálája tehát azzal lett kifejezve Isten felé, hogy a szerzett zsákmány tizedét önkéntesen, hálából visszaadta neki. Az is fontos, hogy ez az adomány Sálem, vagyis „Békesség” város papjának volt odaadva, akinek neve azt jelentette, hogy „az én királyom igazságos”.

Jákób volt a következő, aki tizedet adott mindenből (1Móz 20,20-22). Nem Isten valamelyik földi képviselőjének, hanem magának Istennek, valószínű áldozatok formájában. Erre vonatkozó fogadalma akkor született, amikor Isten megjelent neki, és ő is Isten iránti tiszteletből, hálából és alárendeltségből ígérte a tizedet. Ez az első lépés a tized történetében, amikor a hála tizeddé válik.

2. A következő lépés az, amikor Izrael életében a tized törvénnyé lesz.

Gyermekkorodban megtörténhetett, ha néha-néha barátaiddal összejöttél játszani, hogy elkezdtetek egy olyan játékot amely egy ideig jól ment, de aztán valaki elkiáltotta magát, hogy ez és ez nem játszik igazságosan. Valaki olyasmit tett amit nem lett volna szabad tennie. Akkor vitatkozás indult afelől, hogy mit szabad és mit nem, és hogy ki a felelős. Többen azt gondolták magukról, hogy ők a felelősek. Erre, lehet némelyek megunták és azt mondták, hogy „Nem játszom többé!” A többiek akkor elhatároztátok, hogy szabályokat fognak megszabni, melyből mindenki tudni fogja, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni. Miután megegyeztetek a szabályokban, a játék éppolyan jól folytatódott tovább, mint az elején.

Ez egy nagyon közönséges illusztráció arra nézve, hogy mit jelent a törvény. A törvény célja az volt, hogy elhatárolja a jót a rossztól és, mércét adjon az emberi viselkedéshez. Azonosította a bűnt és meghatározta Isten tiszteletének módját. Mikor Isten a törvényt adta Izraelnek, egy része nem tűnt „újnak”. Az akkori világban már sokan tudták, hogy a gyilkosság rossz, a lopás rossz, stb. Másrészt viszont a törvény meghatározta azt is, hogyan kell imádni Istent és hol. Míg a pátriárkák idejében a tized az alárendeltség és hálás szív önkéntes kifejezése volt, most változás történt. Isten a tizedet törvénybe foglalta és megszabta. A tized így Izrael alárendeltségének, szeretetének és hitének fokmérője lett. „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az Úrnak”  (3Móz 27,30). A tized lett az adakozás alapja. „A harmadik esztendőben, a tizednek esztendejében, minden termésedből egészen megadod a tizedet, és adod a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek, hogy egyenek a te kapuid között és jóllakjanak. Akkor ezt mondjad az Úrnak a te Istenednek: kitakarítottam a szent részt a házból, és oda adtam azt a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek minden te parancsolatod szerint amelyet parancsoltál nékem; nem hágtam át egyet sem a te parancsolataidból, sem el nem felejtettem!” (5Móz 26,12-13)

3. Lépjünk tovább. Jézus Krisztusban a törvény beteljesült. A tized törvénye is. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Mt 5,17) - mondta az Úr Jézus. Jézus Krisztusban tehát valami nagyon fontos dolog történt a törvénnyel, ami mindörökre megváltoztatja azt, ahogyan megismerhetjük Istent és járulhatunk Hozzá. Beteljesedett a törvény! De mit jelent ez? Az erre a kérdésre adott válasz a tized megértésének a kulcsát is jelentheti.

Tudjuk, hogy a próféciák hogyan teljesedtek be Jézusban. De az ige szerint a törvény is beteljesedett Benne. Mindenekelőtt abban, hogy az Istennel kötött szövetséget - melynek a törvény volt a szentesítője, Jézus Krisztus megtartotta. Ő nem rontotta meg a szövetséget, hanem megtartotta, vagyis beteljesítette azt. Jézus betöltötte a törvényt azáltal, hogy tökéletesen eleget tett minden követelményének. Ezek közé tartozott a tized is, és teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy Jézus fizette a tizedet. Honnan tudjuk ezt? Az Ő Bibliája az Ószövetség volt, amely világosan tanította a tized adását (Mt 5,17-19). Ha nem adott volna tizedet, ellenségei ezt biztosan felhasználták volna ellene (Ján 8,46), és másoknak sem parancsolhatta volna, hogy adjanak (Mt 23,23). De Jézus betöltötte a törvényt úgy is, mint Aki az árnyék valósága. A Kol 2,17, Zsid 8,5 és 10,1 úgy szólnak a törvényről és az áldozatokról, mint árnyékról, de a valóság a Krisztus.

Azonban az a tény, hogy a törvény Krisztusban beteljesült, nem jelenti azt, hogy azok többé nem érvényesek, vagy nem fejezik ki Isten elvárásait velünk szemben. Némely törvény helyettesítésként is be lett töltve, mivel valami jobb váltotta fel. Ilyen szimbolikus törvények voltak a körülmetélés, az áldozati bárány vagy a köntös peremére varrt kék bolytok rendelete. Más törvények viszont transzcendentálisak, ezért még ma is érvényesek és aktuálisak. Az olyan törvények mint „Szeressed az Urat a te Istenedet” és „Ne lopj” nem szimbolikusak: olyan értékeket fejeznek ki amelyek meghaladnak minden szövetséget. A lopás, vagy Isten elfelejtése mindig bűnt jelentett. Isten terve az volt, hogy „betöltse” ezeket a törvényeket azáltal, hogy a szívünkbe írja be, amikor új szövetséget kötött: „Ez lesz a szövetség, amelyet e napok után Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Jer 31,33. Lásd még: Zsid 8,10. 16. Róm 2,29). Isten törvényének így belülről lehet eleget tenni, az újjászületéskor kapott új természet által.

A tized törvényében megtalálhatók úgy a szimbolikus, mint a transzcendentális elemek. Más szóval, a tizedben vannak olyan szimbolikus elemek, amelyek beteljesedtek (Zsid 13,15), és vannak olyanok, amelyek ma is kötelező érvénnyel bírnak. Gondolom inkább az a kérdés, mi az, ami ma is érvényes.

Érvényes minden hívőre az, hogy elismeri Isten tulajdonjogát élete felett és iránta való gondoskodását; hogy bizonyságát adja Isten iránti bizalmának szeretetének, és kész szolgálni Neki. Mindezek a tizedről szóló törvény időtlen, transzcendentális elemei, amelyek nem változtak meg. Ezek soha nem voltak szimbolikusak. A Zsid 13,15-16 összefoglalja e két áldozatot: „Annak okáért Ő általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét. A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.”

Az, hogy Jézus Krisztus betöltötte a törvényt nem mentett fel bennünket az alól, hogy országának ügyét, az evangélium hirdetését támogassuk. A misszió ma is áldozatba kerül, és ezt tőlünk várja el Isten. Ha nem vennénk komolyan a tized törvényét, akkor azzal azt mondanánk, hogy Isten országa nem olyan fontos Krisztus uralma alatt, mint volt a törvény alatt! Ha nem adunk tizedet, ezzel a törvény megrontói vagyunk, és egy olyan elv iránt lennénk engedetlenek, amelynek cselekvésére most már megvan az erő is!

Isten igéje mondja: „Ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13). Az ószövetségi törvény beteljesült; és a tized az ószövetségi törvény része. De ha mi ezt kifogásként használjuk gyenge adakozásunk mentegetésére, leértékeljük az evangéliumot, a jótékonyságot, a szolgálatot – a gyülekezetet amelynek alapításáért Krisztus meghalt. Olyan ez, mint a nyugalomnapról szóló törvény: szimbolikus jelentése, mint az ószövetség jele és mint a Krisztusban eljövendő nyugalom jelképe tökéletesen beteljesült (Zsid 4,1-11). Azonban az Újszövetség új tartalommal töltötte meg, és kezdettől fogva gyakorolták is Krisztus követői, hogy „az Úr napján” gyűljenek össze az ige tanulmányozására és a közösségre. Nem szolgai módon, mintha elveszítenék az Istennel való kapcsolatukat ha nem tennék meg, hanem saját akaratukból, szeretetükből és imádatukból mely szívük mélyéből fakadt.

4. Ezek után, még mindig maradt egy lépés amit ki kell jelentenünk: A tized az evangélium korszakában újra hálaadássá változik. A hálaadás az odaszánt hívő élet egyik bizonyítéka. Ez a hálaadás a tizedről szóló törvény újszövetségi változata. Itt már nem adni kell a tizedet, hanem csak ellopni lehet.

A tizedadás kezdetén, hálaadásból származott és alárendeltséget jelentett. Valahol a kezdeti idők és Krisztus eljövetele között, a tizedadás törvénnyé lett. Később a csavaros eszű írástudók miatt a tized és sok más törvénye Istennek bilincsként kötötte meg az Úr népét ahelyett, hogy a túláradó adakozásra ihlette volna őket. Azután jött Jézus. Életében a törvény be lett töltve, halála valamint feltámadása által az igazság új útja nyílott meg. A törvény, a hívők szívébe lett írva. Hirtelen Isten népének hatalma lett szent életet élni belülről kifele, ahelyett, hogy a szentség eljövetelét kellene megvárnia a törvény iránti engedelmességen keresztül. A törvény még mindig megmutatta, hol vétkeztek (Róm 8,7); és a törvényben őrzött elvek, nem tűntek el. De most Isten a hívőkben lakik: Ő maga, aki a törvényt adta. A Krisztusban, most újra hálánk kifejezőjeként adhatunk tizedet az Úrnak. Figyelembe véve Krisztus roppant nagy ajándékát, lenne-e valaki, aki azt merné mondani képmutatás nélkül, hogy illő dolog kevesebbet adakozni önkéntesen Istennek a kegyelem alatt, mint amennyit megkövetelt a törvény? „Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15). Ez a hála megnyilvánul az életvitelünkben, de adakozásunkban is.

A törvény alatt a tized megtartása talán a legkönnyebb része volt a törvénynek, mivel a tized fizetése a mentából, kaporból, köményből, vagy a rutából és paréjból adhatott egy megelégedést és önigazolást annak a farizeusnak is, akiben semmilyen igazságérzet vagy szeretet nem lakozott. Az Úr Jézus tudta ezt. Mégis, miközben elítélte a farizeusokat hamis istentiszteletük miatt, kiemelte a tizedadás érvényességét és szükségességét. Azt mondta Mt 23,23-ban (és a párhuzamos Lk 11,42-ben), hogy „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni.” Igen, világos kell legyen mindannyiunk előtt, hogy Jézus parancsolta a tizedet: jóllehet vannak fontosabb dolgok is, a tízedet nem hagyhatjuk el. Míg a tizedet az irgalmasság, a szeretet, hűség és igazságos ítélet teszi érvényessé, addig ezeket a tized odaadása igazolja. Egyik sem érvényes a másik nélkül, és egyik hiánya sem menthető a másikkal.

Sajnos, sokan bűntudatuk miatt fizetnek tizedet, kötelezettségből és félelemből, nem pedig hálából. De vannak olyan hívők is, akik rájöttek arra, milyen sokkal tartoznak Istennek. Úgy érzik, hogy „adósai Istennek rogyásig”. Mivel nem tudják visszafizetni Istennek azt, amit Ő tett, az egyedüli ésszerű válasz részükről az, hogy egész életüket odaajándékozzák Neki. A tized csupán hálaadásuk szerény és csekély kifejezője ezen a földön. Az ő tizedük már egyáltalán nem az ótestamentumi tized. Ez már egy újszövetségi cselekedet, egy határozott kifejezése szeretetünknek és alárendeltségünknek, amely megváltozott, újjászületett szívükből ered. Csupán egy tized, de a hívő  ember egész életének alárendeltségét fejezi ki, hálából. A teljes odaszánást szemlélteti.

Megengedheted-e magadnak, hogy tizedet adj? Lehet van, aki felteszi ezt a kérdést, arra gondolva, hogy nagyon szegény, és nem érzi hálásnak magát. Nagyon kevesen vannak ennyire szegények. De még azokban is akik csakugyan szegények, de helyes kapcsolatban vannak Istennel: ott nem a keserűség lakik, hanem a hálaadás. Mint az özvegyasszony, aki két pénzét, - minden vagyonát -, azért tette a perselybe, - ahelyett, hogy kenyeret vásárolt volna vele -, mert hálás volt Istennek mindazért, amije volt. A kérdés tehát valójában úgy tevődik fel, hogy hívő létedre megengedheted-e magadnak, hogy ne adj tizedet Istennek?

Adakozásunk mértékét ma is a tized szabja meg: de ez nem a felső határ, hanem az alsó. Isten ma is elvárja övéitől, hogy megtiszteljék Őt legalább annyira, mint ahogyan azt Izrael népétől megkövetelte.

III. A hívők adakozásának gyakorlati kérdései

A hívők adakozásának gyakorlati kérdéseit vizsgálva jó ha újra Isten igéjéhez fordulunk. Olvassuk el együtt 1Kor 16,1-9 verseit:

„Ami a szentek számára való alamizsnát illeti, amiképpen Galácia gyülekezeteinek rendeltem, ti is azonképpen cselekedjetek. A hétnek első napján, mindenitek tegye félre magánál amit sikerült összegyűjtenie, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek. Mikor pedig megérkezem, akiket javalltok leveleitek által, azokat küldöm el, hogy elvigyék Jeruzsálembe a ti ajándékotokat. Ha pedig méltó lesz, hogy én is elmenjek, velem együtt jönnek.”

Ez az igeszakasz nem az Úrnak szánt adományról szól, hanem a szegényeknek juttatott alamizsnáról. A kettő közötti halvány különbség abban is áll, hogy az alamizsnát úgy kellett adni, hogy ne tudja a bal kéz mit cselekszik a jobb (Mt 6,1-4), vagyis a szegényeknek juttatott segélyedet ne tartsd nyilván. Az alamizsnától megkülönböztetve, az Úrnak szánt adomány nem kellett sem titokban történjék, sem nyilvántartás nélkül. Sőt! A tizedet nyilvánosan, a bevétel felmérése szerint adták Ezen kívül azonban minkét adakozásnak: a szegényeknek juttatott alamizsnának, és az Úrnak szánt adománynak azonos jellemzői voltak.

1. Először is rendszeresek voltak. Pál épp azt akarta, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor ő odaér, hanem mindegyiknek személyes, fegyelmezett, rendszeres adakozása folytán. Nem érzelmi, sürgető felhívásnak kellett eleget tenniük, hanem az Istentisztelethez tartozó rendszeres gyakorlatnak. Adakozni rendszeresen kell: nemcsak év végén, amikor kiderül, hogy az elmúlt évben a pénztári könyvben nevünk mellett fúj a szél... Persze, a sürgető szükségekre is megfelelőképpen kell válaszolni, de Pál apostol itt a rendszeres adakozást az összes gyülekezetekre érvényes rendelkezésként említi, mintegy „az adakozás teológiájára” tanítja Galácia és Akhája gyülekezeteit. Ezek közé tartozik a gyülekezeti adakozás rendszeressége.

2. Pál apostol szerint a gyűjtést személyesen kellett végezni, „mindegyik tegye félre magánál amit sikerült összegyűjtenie”. Senki sem adhatott a másik helyett, és magáévá sem tulajdoníthatta a mások adományát. Mindegyiknek személyesen kellett részt vennie az adakozásban. Bizonyára ott is voltak szegény tagok, mint Jeruzsálemben, de azok felé sem lehetett elnézéssel, azoktól is elvárta az apostol, hogy tegyék félre vasárnap azt, amit oda szántak. Az adakozás kiváltság, amelyből mindenkinek személyesen kellett részt vennie.

Itt jegyzem meg, hogy férj és feleség általában együtt adhatják az Úrnak adományukat, de a gyülekezetnek azon tagjai, akiknek külön kereseti lehetőségük van, még ha egy családhoz tartoznak is, akkor járnak el helyesen, ha adományukat személyesen adják oda. Nem alamizsnáról van szó, ahol nem tudja a bal kéz, mit cselekszik a jobb, hanem a rendszeres, személyes adakozásról, amit a gyülekezet pénztárosa feljegyezhet és nyilvántarthat.

3. Továbbá, adakozásuk arányos kellett legyen a kapott áldásokkal. Mindenkinek adakoznia kellett, de adományuk nem volt egyforma, mivel nem egyformán „sikerült összegyűjtenie” mindegyiknek. Valójában tehát Isten nem azt az összeget nézi, amit odaadtál, hanem azt amit megtartottál. Az arány nagyon fontos: ebben senki sem kivétel. A tized csak a kiindulási pont. „Ha a készség megvan, aszerint kedves az, amint kinek-kinek van, és nem aszerint amije nincs.” (2Kor 8,12) És mindezt jókedvűen, örömmel tenni, ez kedves Isten előtt. Erre is vonatkozik a Mt 10,8: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok”.

Jézus Krisztus volt ezen a világon a legjobb beruházási tanácsadó. Azt mondta, hogy a mennyben a legjobb kincset gyűjteni, mert ott a rozsda és a moly nem árthat neki, és onnan a tolvajok nem lophatják el. Isten országa az egyetlen maradandó vállalkozás, amelybe érdemes beruházni. Ha tudnád, hogy holnap megbukik az egyik bank, hajlandó lennél-e arra, hogy ma oda tedd be a pénzedet? Több, mint valószínű, hogy nem. Már pedig ez a föld tűzre van ítélve mindazzal, ami rajta van. Ide nem érdemes maradandóan befektetni. Egyedül Isten országa éri meg az áldozatot.

És mennyi lesz a kamat? 10%, 100%, 1000%? Vagy még ennél is több? Igen. Az Úr Jézus 10.000%-ot, vagyis százszoros nyereséget ígért annak, aki az Ő országáért áldozni kész (Mk 10,28-30). Rá kell jönnünk arra, hogy 90%-al többre vihetjük ha rajta van Isten áldása, mint a 100%-al, ami Isten átkát vonja maga után. Gondolom, Jézus Krisztus szavait nincs merészségünk kétségbe vonni: most már akkor csak alkalmazni kell.

Azt mondják, egy Tom Houston nevű texasi ember megtérése után magára vállalta egyedül a gyülekezet lelkipásztori fizetésének felét. Mikor megkérdezték, miért teszi ezt, azt felelte: mikor megkeresztelkedtem, a pénztárcám is be lett merítve. Ez azt jelentette, hogy ő a megtérést komolyan gondolta. A megtérés minden területre kihat. Így van-e ez velünk is? Vajon nem azért kell előadást tartani az adakozásról, mert sok hívőnek pénztárcája megtéretlen maradt? Ha így lenne, még a mai napon jöjjünk vele Jézus Krisztushoz. A pénztárcánk miatt sem lenne érdemes elkárhozni. A tized nem egyezkedés kérdése, hanem parancs. Valójában azt mondja az Úr, hogy ha megadod a tizedet, akkor megáld téged, ha pedig visszatartod a Neki járó részt, akkor átok szakad rád, mert tolvaj vagy. Ebben az adventi időben sokan énekelnek együtt velünk, hogy „jövel Uram, jövel hamar!” - azzal a reménnyel, hogy majd a mennybe jutnak, pedig oda sohasem fognak bejutni, mert tolvajok: meglopták Istent. Vannak, akik lopott kocsival jönnek Isten házába, lopott ruhákban járnak, lopott házban laknak, mert elvették Isten pénzét, és ezeket vásárolták rajta. Az emberek azt nézik, ami a szemük előtt van, de Isten látja a szívet, és mindent tud a legapróbb részletekig. Azt is tudja, amit most gondolsz és ahogyan most határozol.

A hívők adakozásának célja az evangélium terjedésének és Isten országa építésének elősegítése, főképp a helyi gyülekezet által. Nemcsak logikus következtetés eredménye, vagy tanácsos dolog a lelkipásztorok és missziómunkások fizetése, hanem az Úr rendelte úgy, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” (1Kor 9,14) Adakozásunk célja az, hogy Isten országát építsük vele, mely a helyi gyülekezet legfőbb feladata. Ezért az Úrnak szánt adományt a helyi gyülekezethez kell vinni. Éppúgy, ahogy az Ószövetségben a zsidók a jeruzsálemi Templomba kellett vigyék a tizedet (5Móz 12,1-19), ma is az Úr házába kell vinni azt, ami az Úré. Malakiás próféta amikor az adakozásról közölte Isten üzenetét, akkor azt parancsolta: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem...” (Mal 3,10) Itt következik az az ígéret, amit Isten az adakozó hívőknek ígért. Gondoljuk meg, hogy az ég és a föld könnyebben elmúlhat, minthogy azok az ígéretek be ne teljesüljenek. Isten soha nem hazudik, és nem csap be senkit. Az adakozóra vonatkozó ígéretei is teljességgel igazak. Ezt azt jelenti, hogy minden hívő ember, aki odaadja az Úrnak jókedvvel mindazt, ami Neki jár, az többszörösen visszakapja végül Istentől azt, amit odaadott. „Adjatok, néktek is adatik; Jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértetek” (Lk 6,48). Malakiás szerint az áldás a következőképpen adatik: 1. Isten megnyitja a menny csatornáit, 2. áldást áraszt reánk, és 3. mindezt bőségesen teszi, vagyis minden várakozást felülmúlva. Sem Malakiás sem az Úr nem túloz. Csupán rajtunk áll tehát, hogy Isten áldott emberei legyünk.