A Magyar értelmező kéziszótár szerint az eszköz lehet valamely művelet elvégzését lehetővé tevő-, vagy valamely cél elérésére segítségként felhasználható tárgy, személy vagy módszer. Jelen esetben a személy a lelkipásztor, a módszer pedig az igehirdetés. A lelkipásztor és az általa végzett igehirdetés tehát olyan eszköz, amelyek által változás történhet a gyülekezetben és a világban. Persze, beszélhetnénk tárgyakról is, vagy anyagi eszközökről, amelyeket az igehirdetés szolgálatában használunk (mint: terem, erősítő berendezés, hangszerek, kisegítő felszerelés), mert ezek hiánya is akadálya lehet annak a változásnak, amelyet az igehirdetéssel szeretnénk elérni. Most mégis inkább a személyről, vagyis az igehirdetőről és a módszerről, vagyis magáról az igehirdetésről kell szó legyen, mint a változás eszközeiről.

Kell-e változás? Történhet-e változás a lelkipásztor által? Hála Istennek, sokan jutnak megtérésre, Jézus Krisztusba vetett élő hitre minden évben körülöttünk: Annak ellenére történik ez, hogy vannak, akik nem veszik komolyan azt, hogy szomszédaik, barátaik, kollégáik, ismerőseik valaha is hitre juthatnának... Csak elméletben hiszik, hogy Isten megváltoztathat embereket, a gyakorlatban nem. Pedig az Ige ugyanolyan vonzó és igaz! A Szentlélek munkálkodik! A változás tehát megtörténhet. Ennek a változásnak előidézésére Isten az ő igéjét használja fel. Így lesz az igét hirdető lelkipásztor a változás eszköze egy vallásilag és kulturálisan sokszínű világban, egy erkölcs nélküli társadalomban, ahol az individualizmus és a kilátástalanság teret hódított magának.

Társadalmi és kulturális vonatkozásban az igehirdetés a kommunikáció egy idejétmúlt formája. Az igehirdetéssel szemben ellenséges a közhangulat, mert az emberek a televízió (és komputer) rabjai. A tekintéllyel szemben is ellenségesek, a szavakkal szemben pedig bizalmatlanok. Pedig az igehirdetésen múlik az emberek hitre jutása, a gyülekezet és az egyes emberek lelki egészsége. A gyülekezet az igehirdetés által él, növekszik és szaporodik. Nélküle elerőtlenedik és kihal. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) Az ige hirdetése tehát nem opcionális, hanem létkérdés.

Talán nem mondok új dolgot azzal, ha megállapítom, hogy az igehirdetés az egyik legtitokzatosabb dolog. Amikor a szószékre lépek, még nem tudom, hogy mi fog történni. Az igehirdetés után újra és újra meg kell lepődnöm, néha kellemesen, néha kellemetlenül. Néha úgy gondolom, hogy csodálatos prédikációt fogok mondani, és kiderül, hogy katasztrofális volt! Máskor, amikor fáradtan, sok egyéb munka után, félig készületlenül úgy érzem, hogy nem vagyok méltó arra sem, hogy oda álljak a szószékre, akkor kiderül, hogy az alatt a prédikáció alatt Isten hatalmasan munkálkodott!

Az igehirdetés egy kimondhatatlanul nagy felelősség. Ennek hiánya miatt alakult ki az a kaotikus állapot, ami a mai igehirdetést jellemzi. Jakab figyelmeztet, hogy „ne legyetek sokan tanítók” (Jak 3,1). Nem az a baj, ha egy-egy gyülekezetben a megtérés után mindjárt tanítók lesznek, hanem az, ha nem érzik ennek felelősségét. Pál apostol azt mondja: „mi módon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek?” (Róm 10,15) Más szóval, az igehirdetésre szóló elhívás egy nagyon komoly dolog, és ezt főleg mi kell érezzük, akik valljuk, hogy erre Istentől való elhívásunk és a gyülekezettől kapott küldetésünk van. Pál apostol, a nagy prédikátor azt mondja a korinthusiaknak, hogy „erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt” jelent meg közöttük (1Kor 2,3). Miért? A nagy felelősség miatt, ami reá nehezedett. Érezte azt, hogy tőle függ a változás Korinthusban, ő a változás eszköze, egy olyan változásnak, amit az igehirdetés által fog megvalósítani.

Három görög szóban foglalható össze az, amit az igehirdetésről és igehirdetőről, mint a változás eszközeiről mondani szeretnék. Ez a három szó a logosz, az ethosz és a pátosz. Ezek az igehirdetés tárgyát, alanyát és módját próbálják magyarázni. A változást eredményező igehirdetésnek mindenekelőtt logosza, igéje, mondanivalója kell legyen. Nem járhatunk úgy, mint az az igehirdető, aki több mint egy félórája beszélt már, de még mindig nem derült ki, hogy miről… Azonban a logosz hitelét veszti, ha nincs ethosz. Ez alatt az igehirdető erkölcsi életét, jellemét, alapelveit és hitelveit, családját és egyéb kapcsolatait értjük. Ugyanis, ha valaki vizet prédikál, de bort iszik, akkor annak a prédikációnak nincs hitele, mert a palást vagy a felavatás önmagában nem ad tekintélyt a szavaknak. Logosz és ethosz egymástól elválaszthatatlan. De ez még mindig nem elég, mert pátosz is kell! Vagyis olyan lelkesedés, olyan tűz, olyan buzgóság,  amely a üzenet átadásához kell, hogy az olyan erővel hasson, hogy változást idézzen elő. Nekünk, szent ethosszal rendelkező lelkipásztoroknak olyan pátosszal kell prédikálnunk a logoszt, mint akik hisznek abban, amit prédikálnak!

I.

Kezdjük a logosszal, az igével, amely az igehirdetés tárgya. A lelkipásztor akkor a változás eszköze, ha igehirdetése valóban ige-hirdetés, logosz-hirdetés, és nem valami más.

Hisszük és valljuk a teljes szentírás ihletettségét. Semmi sem rombolja és mérgezi jobban az igehirdetést, mint a szkepticizmus, a liberalizmusnak bélyegzett hitetlenség. Nem győzzük újra hangsúlyozni, hogy a Szentírás eredete, természete és tekintélye Istentől származik és ezért nem kezelhető úgy, mint bármilyen más könyv. A változást hozó igehirdetés épp abban különbözik másféle prédikációktól, hogy komolyan veszi a Bibliát.

A Biblia Isten ihletett igéje. Ez alatt legalább három dolgot kell érteni: először azt, hogy létrejöttét Isten kezdeményezte, hogy abban kinyilatkoztassa magát, ugyanis Isten kinyilatkoztatása nélkül mi semmit sem tudnánk róla. Másodszor azt, hogy létrejöttének folyamatában embereket úgy használt fel isteni üzenetének átadására, hogy azok megőrizték történelmi ismereteiket és irodalmi stílusukat, vagyis saját személyiségüket, de szavaik egyúttal mégis Isten szavai (is) voltak. Ezt nevezzük a Biblia kettős szerzőségének. Harmadszor, az ihletéshez hozzá tartozik még a szerető Isten gondviselése is, hogy ezeket az iratokat évszázadok során át megőrizte, hogy az Eklézsia érvényes üzenettel rendelkezzen Istenről.

Az ige ihletett voltára vonatkozó hit nélkül az igehirdetés alól kicsúszik a talaj: elveszíti magát a hirdetni való tárgyat, a logoszt. Logosz nélkül pedig nincs igehirdetés, csak valamilyen szent beszéd vagy papolás, amelyben logosz helyett az én, a politika vagy a nemzet, vagy jobb esetben az egyház foglalja el a fő helyet. Szánalmas látvány az, amikor valaki ige nélkül megy fel a szószékre prédikálni!

Valljuk, hogy a Szentírást az egyszerű, tanulatlan ember is megértheti, mert a Szentlélek megvilágosítja annak értelmét. Ugyanakkor azt is állítjuk, hogy a Szentírás bizonyos mértékig bezárt szöveg, meg kell magyarázni. Egyrészt tehát világos és érthető az ige központi üzenete, az örömhír, a Jézus Krisztus által kegyelemből és hit által kapott üdvösség, másrészt azonban ez a világosság és érthetőség nem vonatkozik a ige többi részeire. Maga Péter apostol megállapítja, hogy Pál leveleiben „van néhány nehezen érthető dolog” (2Pt 3,16). Ha az egyik apostol nem mindig értette a másik apostolt, akkor talán mi sem állíthatjuk, hogy mindent megértünk.

De igehirdetésünk mégsem lehet olyan, mint azé a újoncé, aki nagy izgatottságában azzal kezdte székfoglaló beszédét, hogy: „Kedves... kedves testvéreim! Amikor... amikor a mai prédikációra készültem, csak az Úr és én tudtuk, hogy mit fogok mondani... Most... most pedig úgy érzem, hogy most... most már csak az Úr tudja!...”

Az igehirdetés szolgálata romlásnak indult az utóbbi időben. Ezelőtt száz évvel akár válogatni is lehetett, a jobbnál jobb igehirdetők között, sőt nem is csak baptista körökben. Ma azonban csak egy-két olyan igehirdető nevét tudjuk megnevezni, akiket bármikor szívesen meghallgatnánk. Ez azért van, mert az ige hirdetésének felelőssége halványult el. Martin Lloyd Jones egyik írásában elmondja, hogy életében kétszer prédikált igazán, de sajnos mind a két esetben álmodott. Nagyon csalódottnak érezte magát amikor felébredt, és kiderült, hogy az csak álom volt! Tudni, hogy mit kell prédikálnod, és hinni annak erejében: ez az, amit újra fel kell fedeznünk.

Nekünk határozottan tudnunk kell, hogy mit kell prédikáljunk. Magyaráznunk kell az írásokat, mert Filep is magyarázta azt az etióp főembernek, aki nem értette az Ézsaiás 53-at (ApCsel 8,30-35). De legyél meggyőződve arról, amit meg akarsz magyarázni! Nem tudsz meggyőzni senkit, amíg te magad nem vagy meggyőződve! Nem elég feltenni a fazekat, és egyszerűen csak főzni valamilyen főzeléket sártökből!… Halál lesz a fazékban, ehetetlen kotyvalék, ami nem ízlik senkinek… Neked tudnod kell, hogy mit tálalsz fel a hallgatóknak.

A logosz, vagyis az írás megfelelő ismeretéért az igehirdetőnek ki kell olvasnia a Bibliát évente egyszer. Ez a minimum. Testeddé és véreddé kell váljék az ige. Meg kell enned ezt a tekercset! Pál apostol azt írta Timótheusnak: „amíg odamegyek, addig legyen gondod a felolvasásra”. Jézus idejében is az Ószövetséget minden szombaton olvasták a zsinagógákban. Olvasd az igét, hogy hirdethesd! Egy gyülekezeti tagról hallottam, hogy épp most fejezi be a Biblia olvasását, amit ezelőtt tíz héttel kezdett el, és naponta két órát olvassa és tanulmányozza azt. Mi nem engedhetünk meg magunknak ennél kevesebbet!

De ne csak a Bibliát olvasd! Pál apostolnál azt is láthatjuk, hogy napirenden volt a különböző filozófiai és irodalmi művekkel is, úgy, hogy idézni tudta a költőket kapásból, és leállott vetekedni a sztoikusokkal és epikureusokkal! Neked ismerned kell a magyar irodalmat és történelmet, a fontosabb személyiségek életét, tanulmányoznod kell a falu vagy város néprajzát és szokásait. Elizeus amikor Jerikóba érkezett és hallotta a beszámolót a város szép fekvéséről de ártalmas vizéről, akkor tudta, hogy ez azért van, mert átok alatt van. Ennek az átoknak a feloldásában, a kegyelem közvetítésében, vagyis a változás előidézésében lehetett ő eszköz. Ismernünk kell az embereket és azok környezetét, hogy változást idézhessünk elő!

Van olyan, aki annyira lelkinek érzi magát, hogy úgy véli csak a Bibliát kell olvasnia. Az ilyen ember általában inkább imádkozik, mint tanul. Imádkozni nem azért kell, mert lusta vagy egyebet végezni! „El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem elmélkedjél arról éjjel és nappal.” Olvass és elmélkedj! Gondolkozz, mérlegelj, következtess, értékelj ki mindent. Tanuld meg az élet leckéit, nemcsak a teológiai anyagot. Ha az élet feladványait nem tanulod meg, akkor hamarosan ismétlőre fogsz állni, esetleg meg fogsz bukni! Mindezt azért kell tenned, mert csak így tudod alkalmazni Isten igéjét. Az élet realitásaitól elszigetelt teológiai kövületek nem alkalmasak arra, hogy úgy törjék meg az ige kenyerét, hogy abból táplálék legyen.

Az explikációt (magyarázatot) az applikáció (alkalmazás) kell kövesse. Egyrészt el kell fogadnunk az exegézis szabályait, vagyis bele kell éljük magunkat a Biblia helyzetébe, történelmébe, földrajzába, kultúrájába, nyelvébe... A szerző gondolatait kell továbbadni, nem pedig a saját gondolatainkat beleolvasni az igébe! Másrészt azonban nemcsak magyarázni kell a igét, hanem alkalmazni is azt a 21. század valóságára. Egyrészt ragaszkodni kell az ősi szöveghez, másrészt a modern világ kérdéseit kell megválaszolni vele. Fel kell tennünk a kérdést: mit jelentett ez az ige akkor? De ugyanúgy fel kell tennünk a kérdést, mit mond ez az ige ma?

Onnan indulunk ki, hogy egy szöveg jelentését a szöveg írója határozza meg. Hogy mit jelent az ige most, az azonos azzal, amit jelentett leírásának idején. Ebben határozottan eltér véleményünk Bultmanntól, ki azt  vallotta, hogy egy szöveg azt jelenti, amit számára jelent, és egy másik olvasó számára jelenthet valami teljesen mást... A posztmodern hermeneutika bevezette (többek között) az olvasó-központú jelentést (Jaques Derrida), vagyis azt, hogy egy szövegnek végtelen sok olvasata lehetséges. Ennek mi ellentmondunk. Az igének egyetlen egy olvasata vagy jelentése lehet, mégpedig az, amit a szerző adott neki. Az ige jelentése (értelme) nem függetleníthető magától az igétől. Alkalmazása lehet sokféle, de jelentése, értelme csakis egy lehet. Ez az, amit az igehirdetőnek meg kell találnia.

De azonnal utána következik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mit mond az az ige ma? Rá kell térni annak az igének a mai üzenetére. Ha ezt nem tesszük meg, akkor elakadtunk valahol a múltban, és változást nem hozhat. Ha azonban értelmezés nélkül térünk rá az ige alkalmazására, akkor az egzisztencializmus áldozatai lettünk, és nem vesszük figyelembe, hogy Isten kinyilatkoztatása a történelemben történt! A teológiai igazságnak a történelmi kinyilatkoztatás az alapja. Az alap jó kell legyen, de nem állhatunk meg csupán az alapnál: ez még nem építmény. Erre fel kell épüljön annak a történelmi és dogmatikai igazságnak a mai alkalmazása, amely a változást idézi elő.

Hisszük tehát, hogy az ige Istennek hatalma, és ez a hatalom az igehirdető kezébe adatott. Ahogyan az apostolok is hittek az Ószövetségben és alkalmazták azt (amikor kijelentették, hogy „meg van írva” [gegraptai gar] vagy „megmondatott” [legei gar]), hisszük mi is, hogy „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál...” (Zsid 4,12). Ha szólott az Ószövetség az apostoli korban, szól a teljes Biblia a mai gyülekezetnek is az igehirdetés által.

Mivel hisszük, hogy Isten ihletett igéjét tartjuk kezünkben, amelynek aktuális üzenete van a mai emberek számára, a szívünk elkezd hevesebben dobogni, a vérünk lüktet, a szemünk csillog, az agyunk lázas izgalommal fogadja azt a megtiszteltetést, hogy Isten megszólal az igehirdetésen keresztül. Az igehirdető úgy készül a szolgálatra, hogy várja, hogy Isten szóljon. A hallgatók pedig úgy jönnek el a prédikációra, hogy várják, hogy Isten megszólítsa őket. „Most tehát mind itt vagyunk az Isten színe előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Úr.” (ApCsel 10,33)

Egy kissé részletezve, hogy mit is értünk az alatt, hogy a igét alkalmazni kell, hadd említsem meg, hogy nem kell félnünk a szociális és politikai kérdéseket felvinni a szószékre. Persze, nem politikát vagy nemzetieskedést kell prédikálni, de nehogy azt gondoljuk, hogy az evangélium hirdetése iránti elkötelezettségünk kizárhatja az élet realitásainak érintését a prédikációban! Mi nemcsak Ábrahám, Izsák és Jákób, - vagy Dávid meg Jónás bűneiről kell beszélnünk, hanem saját bűneinkről, saját társadalmunk bűneiről. Istennek üzenete van a ma élő emberek számára. A szent és a profán életszféra nem különülhet el az igehirdetésben. Nem termelhetünk olyan vasárnapi hívőket, akik a hétköznapokban félreteszik az igét! Félelem nélkül szólnunk kell azokról a kérdésekről, amelyekkel a mai hallgatók küszködnek. Melyek ezek? példaként említem a depresszió, az öregedés, az abortusz, az öngyilkosság, a munkanélküliség valamint az alkoholizmus és drogfüggőség kérdésit.

A depresszió valójában népbetegség már. A csüggedés, a reménytelenség, a lelki kilátástalanság, a lelki zsákutca eredményezi az elvándorlást, a sok gyógyszerfüggő beteget, az öngyilkosokat. Hirdessük nekik Isten ígéreteit! Prédikáljuk a Biblia klasszikus antidepressziós fejezeteit: 42. zsoltárt,  Ézs 40,27-28-at, és 1Kir 19-et! A depresszió nem tablettaügy, hanem Isten-ügy! Az ige gyógyít ki a krízishangulatból! Adjuk vissza a depressziósoknak Istent, akit elveszítettek!

Aztán ott van az öregedés kérdése. Sokakat bánt, amikor az öregedés jeleit észreveszik magukon. Próbálják eltüntetni, letagadni, átfesteni... Van, aki ilyenkor úgy érzi magát, mint egy holtvágányra tolt mozdony, amit még nem olvasztanak be, de már nem használják... Az ilyeneknek mondjuk el, hogy nem abba kell kapaszkodni ami elmúlt, hanem abba, ami megmarad. Jézusba, aki öregkorban is ugyanaz. Az öregedés problémájának megoldása nem a örök ifjúság - mert ilyen nincs, hanem az örökélet, ami már itt elkezdődhet.

Beszéljük az abortuszról. Sajnos, divattá lett a mesterséges születés szabályozásnak ez a szörnyű módszere. Ha ez így folytatódik, akkor 2040-re 4 millióval kevesebb magyar él majd a földön. A 90-es évek közepén ezer születésre 725 terhesség-megszakítás jutott, amelyből 82 (11,4 %) a tizenéves korosztályban fordult elő. Az anyák-napi ünnepélyeknek ez lenne a fő mondanivalója: tanuljunk meg szentebbül gondolkozni az anyaságról! Ne csináljunk személykultuszt az anyák napjából, hanem az anyaságot, mint megbízatást, mint hivatást magasztaljuk fel!

Ide tartozik az öngyilkosság elleni felszólalásunk is. Százezer lakosra több, mint harminc öngyilkos jutott a kilencvenes évek közepén, amellyel a világon a első helyre kerültünk. Azóta is tartjuk e szomorú rekordunkat. Őszintén és becsületesen szólnia kell az igének erről a kérdésről is. Jézus Krisztusban van remény minden reménytelennek!

Hogyan foglalkozzunk a munkanélküliséggel? Hát úgy, mint Spurgeon, aki Lk 5,5 alapján a „Szavadra, Uram” című prédikációjában ezeket mondta: „Ha vannak itt olyanok, akik munka nélkül vannak, és állás vagy foglalkozás után járnak, hogy kenyeret kereshessenek maguknak és családjuknak, azok fontolják meg különösen a szavaimat... Ti, kiknek nincsen munkátok, és egészen addig jártok utána, míg ki nem sebesedik a talpatok... ne üljetek fel hétfőn reggel mindjárt a vonatra, hogy hazautazzatok, és azt mondjátok: Már nem próbálok többé semmit! Figyeljetek a felolvasott bibliai versre, vegyétek fel újra a reménység fonalát, és mondjátok Péterrel: Bár egész éjjel fáradtunk és semmit sem fogtunk, mindazáltal a Te szavadra kivetem a hálót. Mutassátok meg az embereknek, hogy egy hívő ember nem esik oly hamar kétségbe!”

Az alkoholizmus a magyar nép öngyilkossága: legkevesebb minden tizedik magyar alkoholista. A rendőrség, a mentálhigiéniás intézetek, a klinikák, a pedagógusok, a pszichológusok és szociológusok nagy erőfeszítései ellenére ezek legnagyobb része nem gyógyul meg. A megoldás nem a gyógyítás, hanem a közvélemény és a közmagatartás formálása, megváltoztatása. Hogyan? Az igehirdetés által. Olyan társadalomban élünk, ahol az ivás közvirtusnak számít. Ez ellen újra és újra szólni kell, úgy, hogy az ördög pohara váljék utálatossá a hallgatók számára.

Ezenkívül a szószékről kell az ige véleményét hirdetni a magányosságról és egyedüllétről, az elszegényedésről, a cigánykérdésről, a korrupcióról, a szekták elterjedéséről, a rádió és televízió ízléstelen, rock-, horror- és szex-őrült beállítottságáról, a közvélemény és a környezet mérgezéséről. Tegyetek lisztet a fazékba! Az igehirdetésnek nemcsak lelki táplálékot kell nyújtania, esetleg tanítást közvetítenie, hanem ezek által formálnia kell a közvéleményt, a gondolkozást, az érzést és akaratot, úgy, hogy valóban változás álljon be. A sokféle információ eredményezzen reformációt! Ne legyen csak gyülekezetépítő beszéd, hanem társadalomformáló beszéd is. Merjük kimondani az ige igazságait! Merjük alkalmazni azokat! Hirdesd a logoszt, az igét!

Ezek után lássuk most már

II.

Az ethoszt - vagyis az igehirdető erkölcsi életét.

Mivel az igehirdetés aktusának alanya az Szentlélektől áthatott igehirdető, az ő erkölcsi és lelki élete nagyon meghatározza azt, hogy mennyire lesz a változás eszköze.

Engedjétek meg, hogy kitérjek röviden arra, ahogyan a Csillebérci Konferencián ez év márciusában Cseri Kálmán jellemezte az igehirdető belső, lelki életét. Különösen három szó volt kiemelve: a közösség, a tisztaság és az engedelmesség. Ahogyan a kerti csapra szorosan rácsavarják a hollandit, olyan szorosan kell az igehirdetőnek közösségben lennie az Úrral. Ahogyan a víz nem a tömlőből fakad, ugyanúgy az üzenet forrása nem az igehirdető. Mi nem magunkat prédikáljuk és nem vallásos beszédeket mondunk, hanem magát Istent közöljük, Istenből szólunk.

Így az igehirdető azonosulva Istennel, alanya lesz az igehirdetésnek. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy az üzenet előbb az igehirdetőt dolgozza át, hogy azután másokat is átformálhasson. Az igehirdető maga fogadja be előbb az igét, majd ahogyan az átfolyik rajta, megtisztítja, élteti, örömöt ad neki, és végül tovább adhatja másoknak úgy, hogy azok is megváltoznak. Az üzenetet tehát az Úr előtti csendben veheted át. Ehhez kell legyen az Úr előtti csendességed, kell legyen folyamatos kapcsolatod az Úrral. Nem lehet a hegy alatt abrakolni, és nem elég igehirdetés előtt kapkodni az üzenet után.

Ha üzenetet kaptál, tudnod kell, hogy az igehirdető belső tisztasága alapvető követelmény ahhoz, hogy az az üzenet változást hozó erővel hasson. Ha nem tiszta a tömlő, akkor akadályozva van a rajta áthaladó víz. Engedd, hogy Isten igéje előbb téged ítéljen meg, például ha dicsekedtél, vagy ha felnagyítottál valamit. Hadd mutathassa meg az Úr a bűneidet, hogy kegyelmet nyerhess, mielőtt igéjét hirdetnéd. Ismerned kell a magad óemberét, a gyenge pontjaidat. Az ördög ismeri, ismerd meg te is! Nem lehetsz cinkosa az óemberednek! Krisztusnak növekednie kell, neked pedig egyre kisebbé válnod. Nem tűrhetsz meg semmilyen bűnt magadban: a gondolataidban sem, az indulataidban sem!

Sokak bukását idézte elő a pénz, az erkölcstelenség vagy az elbizakodás, amely mind valamilyen titkos vágyban gyökerezett. Bűnös vágyaid ellen neked kell harcolnod, nem másnak. A magad szentségét egyedül te őrizheted meg. Ez a te személyes és titkos harcod, amit hallgatóid nem láthatnak, de hiányát észreveszik. A bűn ellen nemcsak imádkozni kell, hanem néha böjtölni is. Meg szoktam kérdezni ilyenkor, hogy mikor böjtöltél utoljára, és miért?... Vagy a szemléltető kép szavaival, hol folyik a tömlő, vagy hol van elzárva, akadályozva az éltető víz folyása?

Pál apostol betekintést enged saját lelkületébe az 1Thessz 2,1-13-ban. John Stott egyik írásában az itt megnyilvánuló nyíltságára mutat rá az apostolnak, ugyanis Pál apostol szolgálata a nyilvánosság előtt zajlott. Nem volt semmi rejtegetnivalója. Ezért utal szolgálatára úgy, hogy „hiszen tudjátok...” (1, 2, 5, 9, 10-12 versek.) Pálnak nem volt mit szégyellnie. Boldogok azok a lelkipásztorok, akik ennyire félreérthetetlen nyíltsággal végzik a szolgálatukat, akik tanúikul hozhatják fel mind az Istent, mind a embereket!

Ha ez a nyíltság hiányzik, akkor mindjárt gyanakvást szül. Az emberek hamar kíváncsiak lesznek arra, hogy miből mennyivel rendelkezel és honnan. Hogy ne kelljen kényes kérdésekre válaszolnod kritikus pillanatokban, azokat a kérdéseket nyíltan meg kell válaszolnod magánbeszélgetésekben, családi látogatáskor vagy akár a szószékről. Másképp titkolózásod gyanús lesz, és megbélyegzi a szolgálatodat. Hadd kérdezzem meg: mennyire nyílt az életed és a szolgálatod a gyülekezet tagjai előtt? A nyíltságot alapvetően kötelezőnek tartom az igehirdető számára. Értem ez alatt, hogy a hallgatóid előtt ne legyen semmi rejtegetni, titkolni, takargatni valód. Például: mennyi a fizetésed, miből vetted a kocsidat, honnan van a külföldi utazáshoz a pénz, a vendégeknek ki főz és mit, és főleg miből? Hogyan neveled a gyermekeidet?

Talán azt kérdezitek erre, hogy akkor hol van a lelkipásztor magánélete, privát szférája? Ismerem ezt a kérdést, nekem is foglalkoznom kellett vele. A válasz nem könnyű. Van magánélete a lelkipásztornak is, de tudnia kell, hogy szolgálatát nem egyedül végzi, hanem felesége, gyermekei és családjának minden területe közszemlére van téve. Ez nem rossz, hiszen ez az, ami legalább olyan erővel hat, mint a szószéken elmondott ige. Az életednek is prédikálnia kell nemcsak a szavaidnak. A logosz ethosz nélkül csak szó marad. A hallgatóknak látniuk kell a mellékelt ábrát: a te életedet!

Ezt találóan illusztrálja Túrmezei Erzsébet egyik verse, ahol arról beszél, hogy szívét felemeli Istenhez, hogy tiszta legyen, mint a hegyi tó (Túrmezei Erzsébet: Fölemelem):

Eső szitál a barna, bús avarra,

S hangolja húrom halvány, őszi dalra.

Most a szívemről énekelgetek.

Csalárd, gonosz… Az Isten könyve tudja.

A dobbanása annyiszor beteg.

Fölemelem, hogy Isten könnye érje.

Tisztulna, csendesülne hófehérre!

Ne lenne annyi balga dobbanása

A célra vinne, többé semmi másra!

Ne lenne titka, mint a tiszta tónak,

Amelyre ráragyog a pirkadó nap,

S mohos kövét is látni lenn a mélyen!

Fölemelem, hogy újulva zenéljen

Ezen a könnyes, őszi reggelen,

Körül a csúcsok mind ködbe vesztek,

Utamra hullnak fényes, tiszta cseppek…

Viszem a szívem… és fölemelem.