Úgy szeretnék szólni a lelkipásztorról és a misszióról, mint aki szeretnék még jobban felbuzdulni a misszióra. Kívánom, hogy az Úr ébresszen fel minket arra, ami minden lelkipásztor és gyülekezet legeslegfőbb feladata kell legyen: mások hitre juttatása.

I. Azzal kezdem, hogy a lelkipásztor és a missziómunka összetartoznak. Ez azt jelenti, hogy ha a lelkipásztor missziós beállítottságú, akkor a gyülekezet is olyan lesz, vagy legalábbis némelyek a gyülekezet tagjai közül olyanok lesznek. De ha a lelkipásztor nem megy elől a missziómunkában, akkor vezér hiányában a gyülekezet missziós tevékenysége is alábbhagy.

Bizonyos példákat saját tapasztalatomból kell említenem, de miközben ezt teszem, szeretném Istennek adni a dicsőséget mindenért, amiben részem lehetett. 1988. október 23-tól lettem lelkipásztor Kolozsváron, ahol a gyülekezetet úgy vettem át, hogy nem lehetett tudni pontosan hány tagja van, mivel anyakönyve nem volt. Az első felmérés után kiderült, hogy 228 tag és több, mint 30 fenyített (főképp elmaradt) tag tartozik hozzánk. Abban az időben a kolozsvári gyülekezetnek nem volt körzete. Közel tizenegy év szolgálat alatt 112 új tagot merítettünk be (ami évente közel 5%-os növekedést jelent), amelyből 38-an máshol lettek tagok. Így született meg három új körzet, a Tordai körzet (az Aranyosegerbegyi- és Marosújvári Gyülekezetekkel), a Bágyoni körzet (a Kövendi és Várfalvai misszióállomásokkal), valamint a Szamosújvári Gyülekezet, amelyek külön missziós körzetté alakult. Mindhárom új körzetben építkeznek, vagy építkezni szándékoznak.

Kolozsváron azonban mindezek ellenére a gyülekezet taglétszáma ugyanannyi maradt, mint 11 évvel azelőtt. Ennek egyik oka az elvándorlásban van: szolgálatom alatt 73 tag és 13 hozzátartozó vándorolt el. A másik ok a gyülekezet kiöregedett állapota volt: 65 tag halt meg 11 év alatt. A tagok több mint fele cserélődött ki egy évtized alatt, megváltoztatva a gyülekezet belső állapotát. A Teológia beindulásával járó feladatok nem segítették a missziómunkát. Aránylag viszont, Szövetségünk többi gyülekezeteihez viszonyulva azt kell mondanunk, hogy a kolozsvári gyülekezettől indított missziót jobban megáldotta az Úr mint máshol.

Szólnom kell egy kicsit a Maros megyei helyzetről is. Marosvásárhelyre 1999-ben kerültem, nagyrészt ismerős körülmények között, amikor alig 46 tagja maradt a Baptista gyülekezetnek. Jelenleg 18 misszióállomáson és gyülekezetben munkálkodunk, és eddig 20 új tagot nyertünk az Úrnak. Több misszióállomást újraindítottuk, másokat megalapítottunk, és az Úr kegyelméből két új lelkipásztort hívhattunk a megyébe: Radnótra (Elekes József), illetve Nyárádmagyarósra (Sallai Jakab). Istené egyedül a dicsőség, hogy az itt történtek után Maros megyében tovább kibontakozik a baptista misszió. ¹

De hadd említsek meg ugyancsak bevezetésképpen egy másik példát, Magyarországról. Kovács Géza testvér Újpesten lett lelkipásztor 23 évesen, ahol 13 évet szolgált. A gyülekezetnek 186 tagja volt amikor átvette, és 313, amikor továbbment. Ócsára helyezték ki két és fél évre, ahol 146 tagról 186 tagra nőtt a gyülekezet egy csodálatos ébredés folytán. A legnagyobb dolog itt mégis a gyülekezet lelki megújulása volt. Egy időre leállították a hatóságok, eltiltották, de ő csak járta az országot. Felajánlották neki Budafokot, ha felhagy az országot átfogó látogatásaival. Így lett budafoki lelkipásztor, ahol akkor 32 tag volt, és 23 év alatt a gyülekezet 275 tagra növekedett, ami évi 10%-os növekedést jelentett. Majd hat évet Debrecenben szolgált, ahol 320 tagú gyülekezetet vett át, és 502 tagúvá növekedett, ami majdnem ugyanolyan arányú növekedést jelentett. Hat év alatt több, mint 150 tag tért meg kívülről. Kecskemétre 1996-ban költözött, ahol 54 tag volt, és ez év elejére 104 tagra növekedett.

Nyilvánvaló, hogy a missziómunka fellendülése nagyon sokban függ a lelkipásztor és az általa vezetett gyülekezetek hozzáállásától. A továbbiakban épp azt szeretném elérni, hogy újra buzduljunk fel a misszióra: vagyis nemcsak a meglévő gyülekezetek és tagok pásztorlására és megtartására, hanem új gyülekezetek alapítására, és Isten országának kiterjesztésére.

Gyülekezeteink nagyobb része a századforduló körül született. Abban az időben még Kornya Mihály és társai járták a missziómezőket. Munkájukban nagy kárt tett az első és második világháború. Aztán jött a kommunista korszak, amelyben teljesen új nemzedék váltotta fel a régit. Már több, mint tíz éve, hogy szabadság van, de valahogy, mintha elvesztettük volna az iránytűt. Nem tudjuk honnan kell folytatni. Másoknál sem láttuk, és magunktól sem jövünk rá, hogy mi köze is van egy lelkipásztornak a misszióhoz. De most azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük, hogy Isten ráébresszen legfőbb feladatunkra, és elkötelezzük magunkat újra a misszióra. Szeretném számba venni mindazt, amit a lelkipásztor missziós feladatának tekintek.

II. Természetesen, az első számú feladat a lelkipásztorra bízott nyáj megfelelő pásztorlása de közvetlenül azután következik a megtérés evangéliumának nyomán a nyáj szaporodásáért végzett tevékenység.

A lelkipásztornak el kell számolnia a reá bízott lelkekkel. Tudnia kell, ki beteg, ki haldoklik, ki milyen állapotban van, és főképp, hogy hányan vannak a nyájban. A lelkipásztornak ismernie kell a gyülekezetét, a tagok és hozzátartozók pontos nevét és címét. Legfeljebb egy év alatt meg kell ismerkednie gyülekezeteinek minden tagjával és azok helyzetével.

Sajnos, tudok olyan esetről is, amikor egy baptista lelkipásztor több éves szolgálat után sem tudta mindig, hogy kinek a temetésére hívják... A falunak vagy városnak legfőbb ismerője a lelkipásztor kell legyen: ő kell ismerje az utcákat, a tagok házszámait. Ismernie kell a helység monográfiáját, a táj jellegzetességeit, néprajzi és kulturális szokásait. Ehhez szükséges meglátogatni a tagokat évente, vagy nagyobb gyülekezetben legfeljebb kétévente, a barátkozókat és új tagokat pedig havonta. Azokat is, ahol egyébként nincs semmi baj.

Évente el kell készíteni a tagok névsorát úgy, hogy évközben is napra kész adatokkal rendelkezzünk. Ha Isten nyilván tartja az üdvözülendőket és beírja nevüket az élet könyvébe, akkor nekünk is pontos nyilvántartást kell vezetnünk azokról, akikről számot kell adnunk.

Megtartani a gyülekezet régi tagjait sokszor nehezebb, mint új misszióba fogni, mivel megtörténhet, hogy a gyülekezet olyan tagokkal szaporodott fel, akiknek sohasem volt gyökeres megtérésük; a vezetőbizottság is törvényeskedő véleményekkel fojtogatja a tagokat és a lelkipásztort. Az ilyen gyülekezet felé való szolgálat a lelkipásztor elsődleges feladata, úgy, hogy minél hamarabb változás álljon be és a szemléletváltás után új misszióba lehessen kezdeni. Ha a lelkipásztor munkája nyomán nincs is átfogó változás, némely tagok bizonyára megújulnak, akikkel összefogva el lehet kezdeni a munkát.

A lelkipásztornak tudnia kell, hogy nem egyedül szolgál. Ha a felesége és a gyermekei más irányba tartanak, akkor ez tevékenységének és a missziónak a legnagyobb akadálya és hátramozdítója lehet. Sajnos, vannak olyan feleségek, akik úgy érzékelik, hogy a gyülekezet, a vezetőbizottság, a misszió az, ami elrabolja férjüket mellőlük. Ezért, ahelyett, hogy férjük mellé állnának, elkezdenek harcolni a gyülekezet, a vezetőbizottság és a misszió ellen. De ilyen helyzetben, ha a lelkipásztornak először otthon kell megvívnia a csatákat, akkor abból bajosan lesz gyülekezetnövekedés vagy gyülekezetplántálás.

Nem elég ha a lelkipásztor Isten kegyelméből képes megtartani meglévő gyülekezetét, síkra kell szállnia annak fejlődéséért, szaporodásáért, és új gyülekezetek születéséért is. Ez az, amit missziónak nevezünk. A stagnálás, a védekezés nem életcél. A misszió terjedést, növekedést jelent, vagyis védekezés helyett támadást. Ennek felvállalása és vezetése a lelkipásztor feladata.

III. A lelkipásztornak tudnia kell, hogy az áldás egyedül Isten kezében van.

Ez nem teszi őt tétlenné vagy lustává, hanem csak alázatossá. Az a tudat, hogy Isten kezében van a eredmény, megfoszt minden magabiztosságtól, és rákényszerít arra, hogy Istenre bízzam a növekedést, miután plántáltam és öntöztem (1Kor 3,6-7). Arra kényszerít, hogy a lelkipásztor ne a saját tervét és elképzelését kövesse, hanem sok gyötrelem, könyörgés és tusakodás által fedezze fel Isten tervét, és abba álljon bele.

Kolozsváron nagy lelkesedéssel megterveztük azt, hogy minden bizottsági tagnak mi legyen a dolga, és minden gyülekezeti hol legyen a helye. Sok munkával csoportokat és csoportvezetőket állítottunk, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy betegeket, családokat és barátkozókat látogassanak. A vezetőség megszavazta, a gyülekezet elfogadta, de mégsem jelentett semmit. Azért, mert ez nem adminisztráció kérdése csupán. Úgy van ez, mint ahogyan a filadelfiai gyülekezetnek mondja az Úr, hogy „nyitott ajtót” adott elébük, és azt kellet észrevenni, azon kellett bemenni, azt használni. Ha be van zárva egy ajtó, hiába dörömböl a lelkipásztor rajta, úgysem tudja kinyitni. Emberi célok, elképzelések, elhatározások meddő kezdeményezések lesznek. De ha Isten ajtót nyit, és te vállalod azt, hogy azon bemenj, vetésedet és öntözésedet Isten növekedéssel fogja megáldani.

Persze, legtöbb esetben arról van szó, hogy az ajtó nyitva áll, de senki sem vállalja az elindulást. Főképp az utóbbi tíz évben ajtók sora nyílott ki, amelyek arra várnak, hogy bemenjünk rajtuk. A misszió sokszoros lehetőségei várnak arra, hogy valaki magáévá tegye és felvállalja azokat. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” Isten kész áldani, ha lenne kit.

Megismételve a gondolatot: az áldás Isten kezében van. De az áldás attól is függ, ahogyan az evangélium hirdetve van. Csak a kegyelem evangéliumának hirdetése eredményezhet igazi megtéréseket. Egyedül Isten tud megszólítani embereket, de erre téged használ fel eszközül. Egyedül Isten tud megszabadítani embereket, de a szabadítás evangéliumát neked kell elmondanod, és ennek elmondására neked kell felkészülnöd. Sehová nem vezet, ha a lelkipásztor törvényt prédikál, például így: meg kell térned, újjá kell születned, el kell hagynod bűneidet, vállalnod kell Jézust, igét kell olvasnod naponként, imádkoznod kell, meg kell szabadulnod a dohányzástól, az italtól, stb. Ez mind igaz. Nem lehet úgy hívő életet élni, hogy valaki nem születik újonnan, nem szabadul meg szenvedélyeitől. De mennyivel másként hangzik, ha ugyanez a Lélek világosságában és az Ige erejében úgy szólal meg, hogy Jézus úgy vár, ahogy vagy. Bűneid vannak, de jöjj úgy, ahogy vagy, mert Ő a bűneidért halt meg. Szenvedélyeid vannak, hiába erőlködsz, úgysem tudsz megszabadulni, pedig tudod, hogy meg kell szabadulnod... Jézus a Szabadító, azért jött, hogy megszabadítson, ezért ment a keresztre, nála kész a szabadulásod. A törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig Jézus Krisztus által lett, itt van, fogadd el.

Lehet úgy beszélni egy elesett taggal, hogy bűnét az Úr elé visszük, és senki nem tud róla többet Isten és kettőnkön kívül. De lehet úgy is kezelni, hogy abból szörnyű ügy legyen, vezetőségi és gyülekezeti tanácskozás, ami a már meglévő bajra újabb bajokat hoz. Ilyenkor elhangzanak a vádak, a rokonok védenek, több minden kitálalásra kerül, mint amennyi elég lenne. A törvény hirdetése halált eredményez, a kegyelem evangéliuma életet hoz. Büntetés helyett a helyreállítást munkálhatjuk azzal, ha az élet Isten kegyelme által rá nő a halálra, úgy ahogyan a téli avarra rá nő a friss fű és ott virágzik és illatozik. Amiről itt szó van, ez nem emberi taktikázás következménye, nem érzelmi állapot, nem dobbal és tapssal felkorbácsolt érzelmek szüleménye és főleg nem a gyülekezeti fegyelem kiiktatása, hanem egy szent harc a Lélek vezetése szerint, Isten kegyelemének kiáradása. A misszió nem ember-nemesítő vállalkozás. „Nem azé, aki fut nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.” És Isten könyörülő Isten. Egy-egy igazi megtérés után elmondhatod: Uram, ezt mind Te tetted, ebben nekem semmi érdemem nincs.

A lelkipásztor prédikátor és lelkigondozó egy személyben. Sem az igehirdetést sem a lelkigondozást nem lehet csupán emberi erővel végezni. A lelkipásztornak újra meg újra fel kell sikoltania, hogy „Uram, most mit mondjak?” A Szentlélek épp azért jött, hogy ezt megmondja, megadja neked abban az órában. Koldusként kell az Úr elé állnunk, mert ha bölcsességedet és felkészültségedet valamire tartod, akkor abból lehet logikus és jól felépített beszéd, de egészen más az, amikor a forrásból merítesz, amikor a Lélek adja. Ha kirázod a kisujjadból, vagy több évtizedes szolgálat után rutinszerűen teszed és mondod, abból nem születnek csodák, az nem szólít meg, nem leplez le senkit. Bűnbánatot és hitet egyedül Isten adhat A Lélek munkáját emberi erővel helyettesíteni, kultúrműsorral vagy érzelmi hatáskeltéssel pótolni csak időleges eredményhez vezet. Maradandó áldást egyedül Isten adhat.

IV. Fontos tényező az Istentisztelet megszervezése.

Nekünk nincs kötött liturgiánk, ahol minden elő van írva, és egyébre nem kerülhet sor. De szervezetlen Istentiszteletre sincs szükség, olyanra, ahol egyáltalán nem lehet tudni előre mi következik és miről lesz szó.

Az Istentiszteletnek legyen családias, közvetlen jellege, de ugyanakkor legyen méltóságteljes és Istent dicsőítő. A leglényegesebb az igehirdetés, amiről már volt említés. Hasznos dolog, ha az anyagyülekezetben és a misszióban felváltva szolgálnak azok, akiket erre alkalmasak. A lelkipásztor ne sajátítsa ki a szószéket magának. Persze, hogy ő prédikál a legjobban (legalábbis így kellene lennie), és őt azért fizetik, mégis, ossza meg és ossza be a szolgálatokat a munkamegosztás elve szerint. De minden esetben a lelkipásztor legyen vezető és felvigyázó, vagyis senki se mondhasson badarságot, téves és helytelen dolgokat, anélkül, hogy a  lelkipásztor ki ne javítaná. Ritkán még az is megtörténhet, hogy valakit beszéd közben kell leállítani, tisztességesen és Istentől kapott tekintéllyel. Az Istentisztelet ne legyen merev formaság, de ne legyen ellenőrizhetetlen sem. Ott ne szóljon ének vagy szavalat csak azért, mert az művészi, vagy mert a program egyik pontja. Senki se szóljon azért, hogy okosságát vagy valami egyebét kellesse. Csak az szóljon akinek van üzenete.

Az Istentisztelet megszervezése és lefolyása nagyban befolyásolja a misszió sikerét. A hallgatók hamar megérzik ha feszültség van, ha senki sem vezet vagy ha mindenki vezetni akar, és főleg ha az Istentiszteletből maga Isten marad ki. Hasznos dolog közvetlen beszélgetést folytatni az ige hallgatóival. Nem elég átadni Isten üzenetét, meg kell adni a lehetőséget arra, hogy állást foglalhassanak mellette vagy ellene. Legtöbb esetben viszont amíg ez megtörténik sok megbeszélésre, tisztázásra, bátorításra és lelkigondozásra van szükség.

V. Végül példának szántam Maros megye bemutatását, hogy néhány gyakorlati dologra sor kerülhessen.

Ø 1. Először is meg kell ismerni, fel kell térképezni az illető missziós területet földrajzi, etnikai és demográfiai szempontból. Vagyis, hol vannak a települések elhelyezkedve, kik lakják és hányan.

Ø 2. Továbbá, világos látásra vízióra van szükség, valamint megfelelő stratégiára a látás megvalósítására. Helyet kell biztosítanunk mindig a spontán dolgoknak, a Szentlélek vezetésének, de kidolgozott munkatervre is szükség van, hogy hogyan lehet elérni azt, amit Isten megláttatott velünk. Hogyan lehet elérni a várost, a vidéket, a megyét az evangéliummal. Ilyenkor mindig rangsorolni kell: ki kell választani  a megfelelő helyeket. Ehhez kell a legtöbb bölcsesség, vagy inkább az Úrtól jövő vezettetés. Ott kell halászni, ahol vannak halak, másképp csak az időt és az energiát pazaroljuk. Az első látogatások nagyon fontosak. A gyermekekkel és fiatalokkal való foglalkozás külön feladat: minden korosztályt fel kell karolni. Példa erre Marosújvár, ahol a vasárnapi-iskolai gyermekek közül némelyek már a gyülekezet tagjai lettek szüleikkel együtt. A téli hónapok (karácsonyi, újévi ünnepségek) a legmegfelelőbb időszakot jelentik a misszióra.

Ø 3. A misszió beindítását ha lehet nagy lendülettel kell kezdeni, például egy evangélizáló héttel ahová a helység minden tagját meghívjuk. Erre több napot is szánni kell, amíg mindenkit felkereshetünk, és szóban is írásban is meghívást kaphat tőlünk az Istentiszteletre. Mindig nagy gondot jelent a hely: hol legyen az összejövetel. Van amikor egy családi ház vagy a kultúrotthon helyet biztosíthat a misszióra, amíg saját épületünk lehet. Hogy mi legyen előbb, gyülekezet vagy imaház, ez lehet kérdés is. Egyrészt az imaház csak akkor szükséges, ha van vagy lesz gyülekezet. Másrészt ha már megvan a gyülekezet, akkor előbb vagy utóbb úgyis lesz imaháza is.

Ø 4. A misszió beindulása után gondolni kell a gyermekek és fiatalok táboroztatására, a tagok és látogatók sajátos rendezvényekre való eljuttatására. Családokat kell látogatni, beszélgetéseket kell folytatni, mert a személyes evangélizálást nem pótolja sem meghívó sem szórólap. Ilyenkor feltétlenül szükséges a munka megosztása. Pál apostol egy mozgó szemináriumot vitt magával és küldte diákjait ide-oda... A munkatársakat neked kell észrevenned és megbíznod a gyülekezettel együtt. Ki az, akin rajta van a Szentlélek kenete, ki az, akit erre ki kell választani és ki kell képezni? A lelkipásztor ne legyen féltékeny arra, aki nálánál jobban prédikál, hanem örüljön neki.