I. Kedves Munkatársak!

A múlt évben Illés prófétáról szólt az igehirdetésem, így most részben azt folytatom, amit akkor félbehagytam...

Illés próféta új megbízatást kapott a Hóreben, abban a barlangban (9. v.), ahol némelyek szerint Mózes is állott valamikor, amikor látta Isten dicsőségét (2Móz 33:12-23). Azt a megbízást kapta, hogy Szíriában kenje királlyá Hazáelt, Izráelben Jéhut, majd prófétává Elizeust önmaga helyett. Elment tehát, rátalált Elizeusra, akire szó nélkül rádobta a palástját, majd Elizeus királlyá kente Hazáelt (1Kir 8:7-15), és később Elizeus szolgája felkente Jéhut (2Kir 9:1-10). Isten szemszögéből nézve, mindezt Illés cselekedte. Ez ige tehát a 2Tim 2:2 ószövetségi parafrázisa, ahol a munkatársak neveléséről van szó.

Tegyünk különbséget a vezető és annak munkatársai között. Mindannyian szolgálnak, csupán a szolgálatuk szintje és módja különbözik. Itt nem a lelkipásztorok neveléséről lesz szó, (ez a teológiai oktatáshoz tartozik), hanem a lelkipásztor munkatársairól. Éles határvonalat a kettő között nehéz húzni, hiszen a szolgálat lényege ugyanaz, és a munkatársak közül is némelyek később lelkipásztorokká válhatnak.

Illés életéből és a felolvasott igéből állapítsunk meg néhány alapelvet, ami a munkatársak nevelését illeti. Előbb a „Miért?” majd a „Kiket?” és a „Hogyan?” kérdésre próbálunk meg válaszolni.

1. A munkatársak nevelésének szükségessége (Miért?)

1.1. A csapatmunka

A lelki szolgálat a gyülekezetben nem egy személyre van szabva. Készséges munkatársakra van szükség. Persze, a világ telve van készséges emberekkel: néhányan készek a munka végzésére, mások pedig készek engedni őket a munka elvégzésére... (Roger Frost, költő) Általában a gyülekezeti tagok 20%-a végzi a munka 80%-át. Ezért szükséges nevelni több munkatársat a szolgálatra.

Pál apostolnak missziós rohamcsapata volt, és mozgósítani tudta a tagokat a misszió érdekében. Együttmunkálkodtak. Egyrészt szükséges betölteni a hiányos helyeket, másrészt hasznosítani kell a tagok lelki ajándékait.

A csapatmunka érdekében le kell mondani a kicsinyes, előítéletekkel teljes véleményekről. Mindenkit a szerint kell kezelni, amennyit személyesen ér. Nem a múlt vagy a mások véleménye kell meghatározza a viszonyokat. A munkatársak között is érvényes, hogy példát mutatunk, akár akarjuk, akár nem. Ha jó a példa, akkor érdemes követni, és az méltó követőket, munkatársakat nevel.

A munkatársak között mindig vannak különbségek. Ezeket tudni kell áthidalni, összehangolni. Lehetnek generációs különbségek, felkészülésbeli különbségek, amelyek mind feszültséget gerjeszthetnek. A vezetés stílusa is feszültségforrás lehet.

Csapatmunkára azért van szükség, hogy kiegészíthessük egymás hiányosságait. Csapamunkában kell tudni dicsérni is, inteni is. Hol erre van szükség, hol arra. Némelyeket nógatni kell, másokat hógatni.

1.2. Az elhívás

Elizeus nem sejtette azon a reggelen, hogy aznap Illés palástja a vállára kerül. Amikor megtörtént, nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent. Úgy érte, váratlanul, mint derült égből villámcsapás. Hirtelen minden terve felborult, de örömmel engedelmeskedett a hívásnak. Egész élete megváltozott.

Az üdvösségre való elhívás együtt jár a szolgálatra való elhívással. Akkor, amikor az Úr Jézus követőket hívott, ezzel együtt a szolgálatra is hívta őket. Az Isten népéhez való tartozás szolgálatot jelent. Nem a jócselekedetek által szabadultunk meg, de azok végzésére lettünk megváltva (Ef 2:8-10).

Megállapíthatjuk, hogy Isten elhívása két fokozatos: 1. elhívás Krisztus követésére; és 2. elhívás a szolgálatra való felkészülésre, amely nemcsak egy személyes döntés csupán, hanem már a gyülekezet döntésének függvénye. A Krisztus követésére való indulást is a gyülekezet igazolja, de annál inkább a lelki szolgálatra való elhívást, amely a felkészüléssel kezdődik. 

Ez utóbbinál is két fokozatot különböztethetünk meg: 1. az elhívás belső bizonyosságát, és 2. az elhívás külső igazolását.

Egyrészt úgy van, ahogyan az ige mondja: „ha valaki püspökséget kíván, jó dolgot kíván” (1Tim 3:1). Másrészt azonban tudjuk, hogy ennek a kívánságnak az igazolása az Úr gyülekezete által épp annak a jele, hogy Isten hívott el a szolgálatra. Nem elég tehát az önkéntesség. Nem kevés olyan eset van, amikor az elhívottak vonakodtak vállalni a szolgálatot, mint például Mózes, Ámós, Jeremiás vagy Jónás. Mégis szolgálniuk kellett, mert Isten elhívta őket!

De az Ószövetségtől eltérően, az Újszövetségben nincsenek különbségek a tagok között. Mindnyájan „királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagyunk, A kik hajdan nem nép voltunk, most pedig Isten népe vagyunk.” (1Pt 2:9-10) A gyülekezet Izráel helyébe lépett. „Nem az a zsidó, aki külsőképpen az...” (Róm 2:28), hanem „akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai” (Gal 3:10). További igék erről így szólnak: „A mint Hóseásnál is mondja: Hívom a nem én népemet én népemnek; és a nem szerettet szeretettnek. És lészen, hogy azon a helyen, a hol ez mondatott nékik: Ti nem vagytok az én népem, ott az élő Isten fiainak fognak hívatni.” (Róm 9:25-26) „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek.” (2Kor 6:26) „Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izráel házával, ama napok multán, mond az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük és ők lesznek nekem népem.” (Zsid 8:10. Jer 31:33) „És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondta az égből: Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.” (Jel 21:3) A gyülekezet minden tagja tehát Isten népéhez tartozik, sőt, a papsághoz! Az egyetemes papságot mi nemcsak valljuk, hanem gyakoroljuk is. A laos (laikus) és a klérón (klérus) megkülönböztetésnek nincs helye az újszövetségi gyülekezetben. Mi mindannyian kiválasztottak vagyunk!

Igen ám, de mégis úgy van, hogy némelyekre Isten nagyobb szolgálatot bízott, és a tekintély a szolgálatban nyilvánul meg! „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltassanak”(1Tim 5:17). „Isten adott némelyeket...” (Ef 4:11) Míg az üdvösségre szóló elhívás egyforma, addig a szolgálatra szóló elhívás különbözik. Mi különbözteti meg? A kapott lelki ajándékok és a gyülekezettől kapott megbízatás.

1.3. A lelki ajándékok

Egyrészt a lelki ajándékok különböztetik meg az elhívást, mivel az elhívásnak megfelelően Isten különböző lelki ajándékokat osztott. A lelki ajándékokat maga a gyülekezet is felfedezi, és igazolja.

Ha megvizsgáljuk az 1Tim 3:2-13 és a Tit 1:6-9 igéit, szembetűnik, hogy a feltételek között nincs egyetlen kegyelmi ajándék sem, hanem csak erkölcsi, jellembeli tulajdonságok vannak, amelyeknek nagyrészt bárki megfelelhet – kivéve a „tanításra alkalmatos” (1Tim 3:2) követelményt, és esetleg „a hit titka” kifejezést (9. v.), ha ez alatt többet értünk a hitre jutásnál.

Az ajándékaink azonban különbözőek. És ezek osztogatását Isten az elhíváshoz méri. Van, amikor a lelki ajándékok már megnyilvánultak, még a megbízatás előtt, máskor Isten a megbízatáshoz méri annak adományozását. Ezeket Isten osztogatja kinek-kinek, amint akarja.

A munkatársak nevelése ebből a szempontból nem más, mint felfedezni azt, amit Isten már rég eldöntött: kik azok, akiket a gyülekezet élére rendelt. Mi nem gyárthatunk elöljárókat: ezeket Isten választja. Felfedezni és ráhangolódni Isten elhívására viszont éles lelki látást igényel.

2. A munkatársak nevelésének jellemzői (Kiket?)

2.1. Önkéntesek

Olyanokat, akiket nem kényszeríteni kell a szolgálatra, hanem önként jelentkeznek. Debórával együtt mi is mondhatjuk: „Szívem azoké, akik parancsolnak Izráelben, kik a nép közül önként ajánlkoztak: áldjátok az Urat!” (Bír 5:9)

Elizeust nem kényszerítette senki, hogy vállalkozzon a prófétai szolgálatra: ő önként jelentkezett, miután Illés reádobta a palástját. Az ő önkéntes jelentkezése annak tudatában történt, hogy Isten erre elhívta, kiválasztotta.

Vannak, akik egyszerűen nem vállalják a szolgálatot, mivel nem vállalják az elöljáró terhét és felelősségét. Mások nem tudnak rendelkezésre állni, mert egyszerűen nincs erre idejük, már így is nagyon elfoglalt emberek. Megtörténhet, hogy a kifogások ellenére mégis megbízzák a munkával, és vonakodva, nehézkesen, félvállról csak elvállalja, amíg a kritikák le nem terítik...

 Önkéntesek kellenek, lelkes emberek, akiket a gyülekezet igazol! Vezetők, akik vállalják a vezetést. A négy eszköz közül, amivel egy gyülekezetnek rendelkeznie kell (vezetők, idő, pénz és helységek), a vezetők a legfontosabbak.

2.2. Elfoglalt emberek

Nem olyan embereket kell választani, akiknek egyébként nincs más munkájuk. Nem olyanok kellenek, akik egyébre úgysem alkalmasak. Isten a legjavát kéri, még a munkatársaktól is! Isten elfoglalt embereket hívott el, mint amilyen Mózes, Gedeon, Dávid, Nehémiás, Ámós és az apostolok voltak.

De ezek az emberek épp az elhívásuk folytán feladták előbbi elfoglaltságukat, és első helyre tették az Úr hívását. Olyan ez, mint a tengeri betegség: ha valaki ebben szenved, semmi egyébbel nem foglalkozik. A hasonlat egy kicsit beteges, de józan: Elizeus elkapta Illéstől a prófétaság tengeri „betegségét”, és attól kedve semmi sem lehetett fontosabb, mint az, hogy Illés után induljon.

2.3. Céltudatos emberek

A munkatársnak is, mint vezetőnek, Istentől kapott lelki látásra, célra van szüksége, amiért küzd, és amiért nagy áldozat meghozatalára is hajlandó. Egy célja van, és a többit mind ennek az egynek rendeli alá.

A vezető embereket az különbözteti meg a többiektől, hogy világos mennyei, lelki látásuk van, vagyis többet látnak, mint a többiek. A gyülekezetben sokan csak az eseményeket látják, kevesen vannak, akik rálátnak azok okaira és következményeire. A vezető nagyobb horizontot néz, többet lát.

A cél, amiért egy munkatársnak küzdenie kell, az a misszió. Missziónak nevezzük Isten országának terjesztését, mások megmentését, a közösségbe való felelősségteljes beépülését és azok misszióra való nevelését. Ilyenképpen, a munkatárs főképp a misszióra összpontosít, erre készül, és erre készít másokat is. A misszióért kész áldozatot hozni.

Baj az, ha egyéni céljai vannak. Például saját jövőjét próbálja kovácsolni, vagy egyéni ambícióit próbálja kivitelezni. Ezek mind méltatlan célok. Csak az Úrnak való szolgálat, a misszió éri meg az áldozatot! Az is baj, ha nincsenek céljai, ha nem lát túl a láthatókon. Ilyenkor öncélúvá válik a gyülekezeti összejövetel. Van, amikor a cél érdekében elnézőnek kell lennie, máskor pedig szigorúnak. Nem szidja azokat, akik nincsenek jelen, és nem dicséri önmagát. Ha így lenne, ez méltatlanná tenné őt a szolgálatra.

A szolgálatot nem az üzlet kell meghatározza. Elizeus anyagi helyzete jóval meghaladta az átlag izraeliek vagyonát: 12 pár ökörrel – bárkiéi voltak is - az szánt, akinek van mit szántani... Nem azért indult Illés nyomába, mert anyagi előnyökben reménykedett. Elszánt emberként indult, hogy Illés munkatársa legyen, mint aki az ekeszerszámokkal a hidat is felégette maga mögött! Addig tizenkét ökörrel szántott, azután vizet öntött Illés kezére (2Kir 3:11). Van egy kis különbség... De megjegyzem, hogy Elizeus, aki ezt a tengeri „betegséget” megkapta, soha sehol nem lehet többé boldog, csak ha a hívásnak engedelmeskedik!

Jakab és János vitájának a fölött, hogy „Ki a nagyobb?” nincs semmi létjogosultsága a munkatársak között! Ha vizet önteni Illés kezére az Úr akaratát jelenti, akkor mit számit bármi egyéb? Ez elég.

3. A munkatársak nevelésének módja (Hogyan?)

3.1. Ne a múltadon siránkozz, és ne a jelentől menekülj!

Ha Illésnek őszintén válaszolnia kellett volna arra a kérdésre, hogy „Mit csinálsz itt Illés?”, azt kellett volna mondania, hogy „Semmit.” „Most éppen magamat sajnáltatom.” Az Úr tudta ezt, és nem látta jónak. Újabb feladatot bízott rá, az új munkatársak nevelését: „Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe!”  (1Kir 19:15-16)

Amikor Józsué napestig imádkozott arcra borulva az Ákán miatti vereség után, Isten azt mondta: „Kelj fel! Miért borulsz te arcra? Kelj fel, és tisztítsd meg a népet!” (Józs 7:10. 13.)

Amikor Sámuel Sault hosszan gyászolta, Isten megfedte érte. Azt mondta: „Ugyan meddig bánkódol még Saul miatt... Töltsd meg a szarúdat olajjal, és eredje el... Betlehembe!” (1Sám 16:1)

Siránkozás és magyarázkodás helyett tennivalónk van. Isten nem azt parancsolta Illésnek, hogy gyűjtse össze mind a 7000 embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak, és prédikáljon nekik egy nagy prédikációt... Bizonyára helye van a prédikációknak, és a népes gyűléseknek is (mint a MABAVIT...), de sohasem szabad alábecsülnünk a személyes kapcsolatokat! Egy új generáció nevelésével kell nekiindulni a jövőnek!

3.2. Vállald a kezdeményezést!

A kezdeményezés egy kockázat, mivel fennáll a csőd lehetősége. Nem minden kezdeményezés jár sikerrel. De akkor is érdemes kezdeményezni, mert a tétlenség mindig sikerrel jár! Aki nem tervez semmit, azt meg is fogja valósítani.

Kezdeményezni kell! Ki kell próbálni új módszereket, be kell járni új területeket! Mindent megpróbáljatok, ami jó azt megtartsátok! Mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek! Őszintén szembe kell nézni a kérdéssel, hogy közelebb vitt-e a célhoz az, amit tettünk? A célt nem szabad szem elől téveszteni.

Úgy kell kezdeményezni, hogy a munkatársak bizalmat élvezzenek a gyülekezetben. Ezt a bizalmat néha megelőlegezik számára, máskor már előre kiérdemlik, és ők előlegeznek bizalmat másoknak.

De az is megtörténik, hogy a lelkipásztort nem értik meg, és ilyenkor vállalnia kell a megnemértést. Ha konfliktusba került, azokat bölcsen kell kezelnie. Nem mindenki tudja kezelni a konfliktusokat, mert személyes sérelemként fogja fel a kritikákat. Pedig a kritika mindig jól fog, ha személyedet függetleníteni tudod az ügytől, ha megtudod állapítani, hogy most az ügyet éri a támadás, vagy téged. Pál apostol nem törődött magával addig, amíg ellenségei Krisztust prédikálták. Nagyvonalú volt.

A lelkipásztor olyan, mint a jégtörő hajó orra, amely a legkeményebb rész, és töri az utat a többinek. De csak akkor van értelme, amíg a hajó szolgálatában áll. Elöl megy, és az iránytűt követi. Magával viszi a hajót. Ha tévelyeg, akkor munkatársaival és utasaival együtt ott fagynak meg az északi sarkon a hidegben.

A kezdeményezéshez tudni kell tervezni és szervezni, döntéseket hozni, és összefogni a csapatot. Akkor lehet elérni a célt, ha azt követni lehet.

3.3. Építs személyes kapcsolatokat! Légy mások mentora! (tanítója, példaadás által)

A palást (felsőruha) reádobása szavak nélkül is azt jelentette, hogy Illés által most az Úr hívja Elizeust, hogy Illés munkatársa legyen. Elzeus elindult, és Illés tanítványa lett.

Az Úr Jézus életének nagy részét azzal töltötte, hogy munkatársakat nevelt. Földi szolgálata nagy része tanításból állt, és Rabbinak (tanítónak), Mesternek nevezték. A tanítás az első gyülekezetekben fontos tevékenység volt. A lelkipásztorok és vének feladata között is megtalálható.

Követhető tanító kell légy, hogy munkatársakat nevelhess! Az egy helyben állót nem lehet követni, legfeljebb mellé lehet állni. A lelkipásztor ha egy helyben topog, nem halad előre. Fejlődnie kell, hogy követhető legyen.

A személyes példa az igehirdetésben, az áldozathozatalban (odaszánásban), imaéletben, családi életben stb. ragadós lehet. De a munkatársak neveléséhez tanfolyamra, felkészítő tanításra is szükség van.

A tanításhoz (tanfolyamhoz):

a). határozd meg a tananyagot;

b). válaszd ki a megfelelő helyet ahol ezt megtartjátok;

c). készítsd elő a tanításhoz szükséges eszközöket;

d). készíts tanmenetet;

e). készülj rendszeresen a tanításra.

Mindennek megtervezésébe vonj be másokat is: az érdeklődést könnyebb megnyerni, ha együtt volt tervezve. Elégszer kell emlékeztetni az embereket a tanfolyamra: a reklámiparban már rég tudják, hogy ha elegendő ideig látnak vagy hallanak valamit az emberek, végül megragadja az érdeklődésüket.

Hogy alkalmas légy a tanításra, neked kell felkészülnöd megfelelően: tanulmányozd a segédanyagokat, állapítsd meg a célokat, készíts lecketervet, keltsd fel az érdeklődést! Használj különböző módszereket: előadást, megbeszélést, dramatizálást, beszámolót, ötlet-börzét (brainstorm), esettanulmányt, kiscsoportokat és kérdezz-felelet vagy papírt-toll módszert. Készítsd elő a termet megfelelően, hogy otthonos legyen. Légy pontos, tarts szünetet, adj lehetőséget a hozzászólásokra, és kezeld munkatársaidat, mint aki te is egy vagy a munkatársak közül.

Egyesek nem kívánnak szolgálni, mert kiskorúaknak érzik magukat. Az ilyet tanítani és nevelni kell.

Másokban méltatlanság érzése van: ezeket bátorítani kell.

Mások nem ismerik a szolgálati lehetőségek széles skáláját, akiket tájékoztatni kell.

Van, akinek bűn van az életében és azért nem vállal szolgálatot: ezt nem is szabad engedni szolgálni, amíg nem tér meg.

Van, aki úgy látja, hogy sokba fog kerülni (pedig mindenkinek egyformán sokba kerül: mindenbe), és nem vállalja a következményeket. Az ilyet szembesíteni kell a hívő élet lényegével, az engedelmességgel.

Van, aki nem ismeri a szükségeket, és senki sem kérte őket a szolgálatra. Ha így lenne, akkor eredj és dobd reá a palástodat!

Kérdések:

1. Milyen a vezetési stílusod? Milyen szempontból szorul kiegészítésre?

2. Milyen kifogásokat ismersz a szolgálat elutasítására?

3. Mi a tennivaló, ha nincsenek jelöltek a szolgálatra?

4. Milyen okok késztethetnek valaki arra, hogy szolgálatot vállaljon?

5. Kell-e elhívásuk legyen a munkatársaknak? Miből áll az elhívás? Mit jelent ez?

6. Van-e különbség gyülekezetedben az elit (vezetőség) és a laikusok között?

7. Szerinted hogyan lehetne bevonni mindenkit a szolgálatba?

8. Hogyan lehetne javítani a lelkipásztorok szolgálatán?

9. Mennyit vállaljon egy vezető, és mikor mondhat nemet?

10. Milyen okok miatt veszítheti el valaki a gyülekezet bizalmát?